Sajtó

A Tünet Együttes 2007-ben bemutatott, itthon és külföldön is közönség- és szakmai sikert aratott „zenés-táncos kihallgatása”, az Alibi 2010 novemberétől a Katona József Színház Kamrájába költözik.

Ki vele, mi az élet értelme? – kérdezi Bánki Gergely műsorvezetője, a válaszokra azonban kicsit várnia kell. Négy játszótársa szájában lassan, ám szinte egyszerre jelenik meg egy-egy tojás. Szóval a tojás. Ez azért elég meglepő, nem? Még inkább, ha összetörik őket.

Nincs olyan, hogy ülök otthon, és azon gondolkodom, ennek vagy annak a színházi felfogásnak van-e jövője. Én az igazságát keresem annak, amit csinálok… Az érvényességét, az őszinteségét és nyilván a megszólító erejét. Fontos, hogy ne ragadjunk bele egy fajta kifejezési módba, hanem folyamatosan menjünk az utunkon, kísérletezzünk, próbálgassuk, milyen megszólalási formák érvényesek a mai világban.

A színlapon gyászjelentés: szól elvesztettről és elveszítőről; komikus hirtelenségről, ágybavizelésről és nyomaink maradandóságáról, leolvashatóságáról. Az elmúlás után „szegényebb lett a szegény világ, és még csak észre sem veszi”. A Gyász című előadás az elmúlás kérdését a művészet halálának és a művészek gyászának szempontjából teszi fel. És humorosan megvillantja a művészet nélküli szegény világ képét.

Emlékmúzeumot alakítottak ki a Kamrából, persze csak addig látogatható, amíg az új tulajdonos nem dönti el, hogy sztriptízbár vagy luxusétterem legyen a helyén. Csak színház ne – dehát végül is miért lenne, nincs már rá szükség. Addig is járja végig a dohos öltözőfolyosót, nézzen kellékeket, díszleteket, színészeket, minden ilyesmi kacatokat, amelyek véletlenül itt maradtak, egy letűnt idő letűnt mementóiként. Két órát tölthetünk egy elképzelt jövő – vagy egy létező jelen? – fiktív múltutazásában, amikor már nincs se színház, se irodalom, se művészet. Aggodalomra azonban semmi ok, a művészet furcsa dolog: ahányszor megszűnik, pontosan annyiszor újjá is születik.

Többnyire hiába a beszéd és mozgás érzékletes, okos szimultaneitásából megalkotott képek, ha a mozgásnyelv jóval sokszínűbb és beszédesebb az elmondottaknál, az ember derül, de semmi több, a szűk két óra alatt egyre fogy az esélye, hogy valami téttel bíró fog történni.