Sajtó

Az volt az alapkoncepció, hogy mitikus, félig emberi, félig állati karakterek csábítsanak az erdőbe. A hatféle út különböző legyen, de mind az erdőn keresztül vezessen, és attól függően, hogy milyen előadói karakterek születtek és azoknak milyen a minősége, mindegyik szirén tanítson valamit. Nem verbálisan, hanem a létezésével, azzal, ahogyan a környezethez viszonyul. Minden útnak más a témája: bátorság, játékosság, a közösség megélése… Az ösztön és a tudat keveredésével sokat játszunk, és ezek az állapotok az út során éppúgy váltakoznak, ahogyan ez bennünk, emberekben a hétköznapokban zajlik. A nagy kérdés, hogy kiből mit hoz ki az erdő.

Az a bettelheimi tétel tehát az alap, hogy a mesék kegyetlennek tűnő motívumai támogató módon vesznek részt a „lelki anyagcserében”, és segítenek megoldani a valóban ijesztő konfliktusokat, melyek lélektani megértése és feldolgozása nélkül nem tudunk továbblépni, ép lelkű emberekké válni. Márpedig a kiegyensúlyozottsághoz vezető útról legtöbben már gyerekkorunkban letértünk a társadalmi körülményeink, iskoláink, szüleink miatt. A Nothing personal a társulat saját, közös meséje és tisztítótüze.

Hibrid műfajú előadás, ahol a tánc, a szöveg és a zene egyenrangú.

...a részeket felváltva szakítják meg stand-upra hasonlító és táncos jelenetek, ráadásul a téma sem könnyen emészthető. A három síkban közös, hogy az élet buktatóiról szól, arról, hogy az elakadást hogyan lehet túlélni, ha túl lehet egyáltalán. A fennmaradás sziszifuszi munka (például a palota repedéseit folyton be kell tömködni), mert lehúz a gravitáció (kvázi a természet), egyre nehezebb ellentartani. Jól mutatja ezt a palota széthullása és azok a személyes(nek ható) beszámolók is, amik bár helyenként szórakoztatók, mégis a földbe döngölnek. A táncok szinte szó szerint megjelenítik, milyen földbe döngölve lenni.

A Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban látható előadás erényeként a próza és a mozgás harmóniája említendő első helyen. Az előbbi a humorával, az utóbbi a drámaiságával hat a publikumra. Az író Peer Krisztián ritmusérzékét profi színész is megirigyelheti.

A jelenetek mindegyike olyan, hogy finoman elszakít az előzőekben történtektől, és hagy időt arra, hogy átadjuk magunkat egy másik impulzusnak, hagyhatjuk, hogy a másfajta művészi kifejezésforma – tánc, zene, próza – hasson ránk. Mindezt a humor és a drámai hatás között ügyesen lavírozva adja elő a négy művész....