Sajtó

Mozdulatlanság és mozgás, csend és megszólalás nem esik ám olyan távol egymástól, mint elsőre gondolnánk. A Sóvirág tán legbeszédesebb táncjelenete az, amikor Fahidi Éva a színpad szélén, a rendezői jobbon ül egy széken, és nem csinál semmit, csak néz minket.

A fesztivált méltón lezáró Sóvirág, Cuhorka Emese és Fahidi Éva darabja az általam annyira szeretett Szabó Réka rendezésében a legszebb előadás volt. Sőt, fogalmazhatok úgy, hogy tízéves bloggerlétem egyik legszebb előadása

Szabó Réka megmutatta: egy testben egyszerre ott tud lenni a középkorú nő, az öregasszony és a kislány. Egyetlen táncban jelen, múlt és jövő. Szőke parókában, színes bő nadrágban lép a színpadra, ahogy mozdul, gyöngyök potyognak a zsebéből. „Hogy mit játszunk? Hát táncolósat.” A közönség gyerekként lép a mesének induló történetbe, székünk alatt ott az ajándékcukor. A játék során egy dolgot nem felejthetünk: ha meghalunk, maradjon tátva a szánk, mert így még valaki beleöntheti az élet vizét. És miután a táncosnő ezt elmondta, a padlóra helyez egy vízzel teli flakont. A szóló egy igazi vallomás. Réka megtalálja élete első szólójának zenéjét, a nemzetközi sikert arató A lila hangyászét. A huszonévesen előadott produkció megidézésével újraértelmezi saját magát. Gyönyörűen bekészül a tánchoz, majd két marokra fogja a hasát és „hájbábozásba” kezd. Aztán úgy tűnik, beletörődik a visszafordíthatatlanba: végtelen lassúsággal kifésüli a haját, az csomókban a földre hullik, majd a táncosnő meztelenre vetkőzik. Nemcsak a bugyi és a melltartó kerül le róla, hanem a fiatalsága is. Hajlottan és kopaszon jógagyakorlatokkal közelít a halál felé. A kitekert pózban a két láb közt bukkan elő a fej. Akár egy újabb születés. Aztán Réka a hátán fekszik mozdulatlanul. Csak a szája marad nyitva. Percekig csend van, valaki zavartan köhög. Szerencsére egy nézőnek eszébe jut a varázsital. Az illető felmegy a színpadra, és gyorsan vizet önt Réka szájába. Felhangzik a Feeling Good a „fekete hangú” Nina Simone-tól, és a táncosnő megfiatalodva, kibontott hajjal perdül életre. „Az Ez mind én leszek egykor című szólómmal negyvennégy évesen álltam színpadra, mert ekkor ért utol az midlife szindróma. Amíg az ember fiatal, az olyan, mintha mennél fölfelé a hegyre és csak az eget látod, a nyitott teret, a lehetőségeket. De egyszer csak felérsz a csúcsra és látod az út végét. Beláthatóvá válik az ösvény, ami téged elvezet. A midlife életérzés azért is érdekes, mert kitapintható korszak. Az ember olyan új helyzetben találja magát, amikor muszáj átprogramoznia az életét, kell valami megoldást találnia a folytatáshoz. Nálam ez a téma azért is nagyon erős, mert későn szültem a kislányomat, és szinte összecsúszott a szülés időszaka és nem sokkal később a középkorúság összes félelme.” Szabó Réka táncosként, koreográfusként és rendezőként húsz éve van jelen a kortárs táncszínházi életben. Darabjai egyszerre drámaiak és gyermekien felszabadítóak, abszurdba hajló groteszk látásmód és lírai megoldások egyaránt jellemzik. Több mint tíz éve művészeti vezetője az általa alapított Tünet Együttesnek, amelynek Magyarországon széles rajongótábora van. A független társulat kötetlenül kezeli a műfaji határokat, előadásaikban gyakran egyforma hangsúlyt kap a szöveg, a mozgás és a vizualitás. Mindeközben Rékának van egy másik élete. Matematikusként algoritmuselméletet és diszkrét matematikát tanít a Műszaki Egyetemen. Zenész édesapja a Bartók Béla Konzervatóriu m igazgatója volt, édesanyja gyermekfogorvos. Bátyjából matematikus lett, öccséből fizikus közgazdász. Lány létére neki sem volt gondja a számokkal, de már kisiskolásként kiderült: a mozgás terén is különleges adottságokkal bír. Öt évig versenyszerűen szertornázott. „A talajgyakorlat volt a kedvencem, főleg amikor a két ugrás közötti részt kellett kitölteni táncmozdulatokkal. Otthon kisebb koreográfiákat találtam ki. A gimnáziumban aztán abbahagytam a versenysportot. Nagyon jól tanultam, tanítványaim is voltak, matekból korrepetáltam őket. Nem volt kérdés, hogy bejutok-e az egyetemre. De ekkor beleszerettem a kortárs táncba.” A rendszerváltás előtt a kortárs táncművészet mellőzött műfajnak számított. Aminek nem klasszikus balett vagy néptánc volt a neve, annak nem igazán volt létjogosultsága. Akadtak azonban táncművészek a balett és a néptánc oldaláról is, akik elsajátították és hazahozták Nyugatról a modern tánctechnikákat. Ilyen volt a Graham vagy a Limón, amely másképp gondolkodott az emberi testről, mint a klasszikus balett. De ezeket hivatalosan tanítani sehol sem lehetett. A nyolcvanas években találta ki Jeszenszky Endre és az akkor még ifjú tehetségnek számító Berger Gyula, hogy szövetkeznek a cirkuszos Aszalós Károllyal, az Artistaképző igazgatójával, és alapítanak egy Akrobatikus Revütáncosképzőt, ahol a hivatalos indok szerint az éjszakai élet szereplői részesülhetnek megfelelő képzésben. „Ezzel a fedőnévvel valójában egy illegális modern táncosképző működött, ahol a szakma legjobbjai tanítottak. Persze a név miatt idetévedt néhány bártáncosnő, de itt kezdte a pályát generációm több táncművésze, köztük Gál Eszter vagy Bakó Gábor is. Én Jeszenszky Endre kurzusán hallottam először az iskoláról, harmadikos gimnazista voltam, amikor felvételiztem ide. Hetente hatszor délutánonként folytak a tréningek, különböző modern tánctechnikákat, sztepptáncot, balettet és akrobatikát is tanultunk. Aztán tizennyolc éves lettem, és Berger Gyula hívott akkor formálódó együttesébe. Döntenem kellett: profi táncos leszek, vagy egyetemre járok. Megőrültem a táncért, de végül, nem tudom, hogy gyávaságból-e, az ELTE matematika–számítástechnika szakát választottam. A revüképzőt viszont továbbra sem hagytam abba.” Még az egyetemi évek alatt történt, hogy Aszalós Károly megkérdezte Rékát: volna-e kedve beugrani egy svájci vándorcirkuszba helyettesíteni. Egy magyar artistacsaládban ugyanis megsérült az anyuka, hiányzik a „nehezék” az akrobatikus elemekhez, és szaltókat is kellene ugrani. Másfél hónapról volt szó, ami érintette a vizsgaidőszakot is. Réka nem habozott egy percig sem. Bejárta lakókocsival a kantonok vidékét, aratta a tapsokat, élvezte a ragyogást. Aztán beszervezték egyszer egy éjszakai bárba is. A nem vetkőzős akrobatalányok triójában erotikus kosztümben (fekete csipkeruha, flitteres tenyér a mellen) táncolta a látványos koreográfiákat. „Szegény apukám éjjel kettőkor jelent meg értem kocsival, azon aggódva, hogyan jutok innen haza. Pláne amikor még aznap vizsgázni mentem geometriából. Nekem viszont jó tapasztalat volt, és annak is örültem, hogy pénzt kereshettem. Ekkoriban a két világ még nem ért össze bennem. A tánc megmaradt titkos szerelemnek, ahol a fizikalitásomat és az érzelmeimet élhetem meg, és ettől élesen elkülönült az a részem, hogy egyetemre járok, és gimnazistákat készítek fel érettségire, felvételire.” Szabó Réka ötödévesen már a Műegyetemen tanított, majd PhD-ösztöndíjat kapott. Közben kitört a rendszerváltás. Az eufória a kortárs táncművészetben is meghozta a fellendülést. Külföldi mesterek érkeztek, modern műhelyek alakultak. Rékát a tánc valahogy mindig elhívta a kutatómunka mellől. „Nagyon nehezen hozok döntéseket. Általában hagyom a helyzetet addig érlelődni, amíg egyértelműen kirajzolódik a helyzetből az irány. Ezért a döntés nálam belülről fakad, és soha nem olyan, mint egy idegen felvett ruha. A matek kontra tánc ügyben is az történt, hogy nem bántam meg az egyetemet, és jó ideig küzdöttem a disszertációmmal, de egy idő után be kellett látnom, hogy a táncművészet irányába olyan erős motiváció hajt, amit nem vagyok képes tovább elfojtani. Ennek aztán fejet hajtottam.” Így történt, hogy az egyetemi katedra mellett Réka egyre több produkcióban táncolt, illetve rendezett és koreografált darabokat. 1999-ben készült el A lila hangyász című szólótáncdarabja, amelynek címszereplője egy fura plüssállatka, amit egy alvó lány párnának, takarónak, s persze férfipótléknak is használ. Kritika mondta róla: Szabó Réka nem követi a hagyományos táncművészet egyensúlyra és szép mozdulatra épülő távolságtartó esztétikáját, művészete a kontúrtalanság anarchiája. Produkciójában a test álmodik szabadon és gátlástalanul. Akárhogy volt is, a fergeteges szinglidarab meghívást kapott a londoni Aerowaves fesztiválra, valamint Madridba a Teatro Pradillóba és a bécsi Pandora fesztiválra. Az Aerowaves fesztiválra minden évben húsz ország szakértőiből álló zsűri válogatja ki több száz jelentkező közül azt a tíz produkciót, amely felléphet ezen a kiemelt eseményen. Aztán Réka megalkotta a tudományos ismeretterjesztő táncjáték fogalmát. A tudomány és a művészet párbeszéde zajlik Véletlen című darabjában, amely egy egyetemi előadás és egy táncjáték intarziája. A táncosok mellett matematikaprofesszorok, Mérő László és Vancsó Ödön játszották a főszerepet. Vizsgálták a véletlent agyból és gyomorból. A Mu Színházban tolongtak a jegyekért, évekig sikerrel ment a darab a Trafóban is. „A szemétdomb bennünk van, hurcoljuk egyre fáradtabban.” Talán ezzel a mondattal lehetne bevezetni Szabó Réka Lomtalanítás című szólóját, amelyben a táncosnő leltárba rendezi élete fölösleges darabjait: napi félelmeit, hűséges szorongásait, erőn feletti céljait. A huszonöt perc alatt Réka a kifulladásig beszél, miközben egyfolytában táncol. Az előadás egyszerre fizikai bravúr és érzelmi gyónás. Költői mozgás- és lélektanulmány. „Évekig nem akartam saját társulatot. Ha támadt egy ötletem, összehívtam rá egy csapatot és megcsináltam. De aztán a Karc próbafolyamata során olyan emberekkel dolgoztam együtt, akikkel új színházi nyelvvel kísérleteztünk és ezt a munkát mindenképp folytatni akartuk. Így lett szinte állandó partnerem Gőz István a Kaposvári Színházból, vagy Szász Dániel táncművész és Peer Krisztián költő, dramaturg. Később a Bem mozi kávézójában egyszer kimondtam: alakítsunk társulatot. Így született a Tünet.” Absztrakt színháznak vallották magukat, folyton kísérleteztek, ennek ellenére sikerük volt. Az aranykor 2010-ig tartott. Ekkor ugyanis a független társulatok számára bizonytalanná vált az állami támogatás. A pénzeket évről évre odaítélő szakmai alapú rendszert totálisan megváltoztatta a politika. A Fidesz hatalomra jutása előtt sosem volt példa arra, hogy felülírják a szakmai kuratórium döntéseit. Ezek után teljes bizonytalanságban kellett működniük. Az egyéb kategóriába kerültek, akikre vagy kiírnak egy pályázatot, vagy sem. Réka a Katona József Színház Kamrájában telt ház és tapsoló tömeg előtt sírta el magát, amikor kiderült, hogy zárolták az éves pénzük harmadát. „Azóta talpra álltunk, állandó helyünk lett a Jurányi Inkubátorházban, félretettem magamban a túlélés traumáját. Ha nem tudod ettől elválasztani magad, akkor a gondok felemésztenek, és képtelen leszel alkotni. Mindenért meg kell küzdenünk, semmit nem raknak alánk. Ezért most különösen fontos minden olyan megerősítés, segítség, ami a közönségünktől érkezik. Továbbra is olyan előadásokon dolgozom, amelyekben a világunkról beszélgetünk, még akkor is, ha a közönség megnyilvánulásai ritkán válnak szavakká. Nem lineáris történetmesélős színház vagyunk, hanem egyfajta spirális dramaturgiát követő, amelyben a téma egy középpont felé halad, de sok kérdés nyitva marad. A jelenleg futó Az éjszaka csodái – Tánc, tüll, tablet rendezésemet Weöres Sándor látomásverse inspirálta, amely egy szürreális kaland az érzékek, kapcsolatok és a tudatalatti erdejében. Nekem az a jó színház, amely elgondolkodtat, kinyitja a szíved és elkezd benned örvényleni. Óriási érdeklődést keltett a Sóvirág című előadásunk, amelyben a kilencvenéves holokauszttúlélő Fahidi Éva szerepel. A gimnazisták odajöttek hozzám, hogy másképp fognak ezután nézni a nagymamájukra. A fodrászszalonban pedig a hajmosó fiú bevallotta, hogy látott a Lomtalanításban, és a darab hatására másnap felmondta a banki állását, mert sikerült bátorságot merítenie ahhoz, hogy megvalósítsa az álmát és mesterfodrász legyen. Hát ezért érdemes. ”

Úgy gondolom, ez a váltás csak javára válthat a társulat állandó közönségének. A holokauszt-túlélő Fahidi Éva és egy fiatal táncosnő, Cuhorka Emese közös duettje ez az előadás. Közös nevezőjük a tánc formanyelve, és a befogadóban önkéntelenül is felmerül az a kérdés, hogy a fiatal nő esetleg a sokat látott asszony manifesztációja? Nem feladatunk erre választ keresni. A Tünet Együttes több mint tíz éve a kortárs táncszínházi élet meghatározó szereplője, és úgy gondolom, hogy ezzel az előadásukkal fordulóponthoz érkeztek. Számukra nem okoznak problémát a műfaji korlátok, a szöveg és a mozgásformák egyensúlyban vannak egymással. Az előadás megértése szempontjából fontosnak tartom kiemelni az alcímet: „A létezés eufóriája.” Az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor az életöröm elsöprő érzése minden fájdalmat maga alá temet. Azoknak ajánlom ezt az előadást, akik nem riadnak vissza a fajsúlyosabb témáktól, és vágynak az elgondolkodtató színházi élményekre. A katarzist illetően pedig a próbafolyamatról szóló dokumentumfilm címe ötlik fel bennem: „Sírással nem megyünk semmire.” Újvári Boglárka

Szász Dani, a Tünet Együttes alapító táncosa az idei évad indulásakor, Az éjszaka csodái előadása előtt egy héttel lesérült, elszakadt a térszalagja. Eltelt több mint fél év, most visszatér, május 10-én már vele volt látható a Weöres Sándor verse inspirálta előadás a Trafóban. Danival a pályájáról, a Tünet Együttesről és a sérülésről beszélgetett Kmety-Molnár Györgyi. Legszívesebben azt kérném, hogy mutasd meg vagy egy mozdulattal, vagy egy egész mozdulatsorral, hogy hogyan kezdődött a táncos pályafutásod, mi volt eddig a legizgalmasabb benne, merre tartasz és mindez mit jelent neked. De sajnos sem leírni, sem lerajzolni nem tudnám, így kérlek, mesélj egy kicsit. Az eredeti életprogramomban nem szerepelt az, hogy én kortárs táncos legyek. Kamasz koromban a színház és a színészi pálya vonzott, de mint minden kamasz, én sem voltam biztos abban, hogy ez az utam. Éreztem, hogy lehet bennem tehetség, de nem voltam meggyőződve arról, hogy nekem mindenképpen ezzel kell foglalkoznom. Aztán később, 20-22 éves koromban találkoztam a kortárs tánccal. Korábban egyébként édesanyám törekedett arra, hogy egy-egy tánccsoportba benyomjon, de elmenekültem a lehetőség elől, mivel ezek leginkább musical tánccsoportok voltak. A prózai színház felé mi fordított, miért kezdett el érdekelni? Már általános iskolás koromtól kezdve azok a sikerélmények motiváltak, amelyeket a prózamondó versenyeken értem el. Irodalomból szerintem csak azért lettem ötös, mert versmondásért járt egy-egy ötös. A versenyekért járt, az ünnepélyeken való szereplésekért is járt, és úgy éreztem, mindez olyan, mint valami gázsi. Az előadóművészi pálya tehát már gyerekkoromtól kezdve izgatott, de akkor még nem gondoltam erre úgy, mint egy életpályára. Olyan 14-15 évesen egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy Dani, te nem akarsz színész lenni? Akkor és ott színt kellett valljak neki és magamnak is, hogy de, igen. Elkezdtem célzottabban ebbe az irányba menni, ekkor kerültem a 7 tükör stúdiószínházi csoporthoz, ami egy gyerekszínházból kinőtt, kallódó kamaszokból álló társaság volt. Leginkább prózai darabokat játszottunk, amikor megjelent Csabai Attila, aki próbahelyet keresett. A stúdiószínház vezetője pedig azt mondta neki, nálunk nyugodtan próbálhat, ha cserébe tart nekünk foglalkozásokat. Az első alkalomra ugyan elmentem, de az ajtóban visszafordultam. A másodikra már be is léptem az ajtón és nagyon-nagyon megtetszett, amit Attila csinált. Ő már akkor kortárs tánctechnikákkal dolgozott, ami számomra ugye teljesen ismeretlen volt. Egészen addig csak a balettról és a néptáncról alkotott kép élt a fejemben,és az, hogy guruljak, csússzak, másszak a földön, teljesen új értelmet adott ennek a táncnak. Volt egy meghatározó pillanat, amikor tudatosult benne, hogy ez az, amit szeretnél? Az egyik tréningen ért egy ilyen élmény, ami olyan volt, mint egy metamorfózis. Nem a fizikai igénybevételtől, hanem egy nagyon egyszerű mozdulat következtében egyszerűen módosult a tudatállapotom. Azt éreztem, hogy megváltozik a személyiségem vagy a személyiségem egy olyan szelete uralkodik el, ami ismeretlen számomra és ez sugárzik kifelé, sőt, az egész termet betölti. Mi volt a mozdulat? Kézből, fejből, lábból induló? Térdeltem a földön és a magasba kellett emelni a kezemet - ennek volt egy ritmusa, végül pedig a kéz visszacsapódott a földre. Emlékszem, hogy Attila ekkor kintről nézett minket, s miközben elkapott engem ez az érzés, rögtön jött is a visszajelzés a részéről. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy na ez az amivel én foglalkozni akarok. Amikor édesanyád próbált a tánc felé terelni, miért nem mozdult meg benned valami? Érdekes, hogy ő, mint egy jó édesanya látta, hogy a fiában a mozgásra való készség elég erős. Ennek voltak jelei, hiszen szertornáztam és versenyszerűen műugrottam, de talán akkor, amikor ő erősködött, a mozgás számomra csak a sporttal volt egyenlő. Mikor vált komollyá a kortárstánccal való kapcsolatod? Akkor, amikor Attila elkezdett társulatot építeni néhányunkból - ebben partnere volt még Ladjánszki Márti - és megszületett a KOMPmÁNIA társulat. Nagyon rövid időn belül szép pályát futottunk be, így mondhatom, hogy engem Attila képezett ki. Őt tekinted mesterednek? Van egyáltalán bárki, akire mesterként gondolsz? Nincs. Persze vannak jó páran, akiktől rengeteget tanultam, sőt, szinte mindenkitől, akivel eddig dolgoztam. De olyan mester, akinek teljesen odaadtam volna magam, nincs. Ha definiálnom kéne, mit jelent az, hogy mester, azt mondanám, hogy egy olyan ember, akinek a tudásában, erejében, lelkében feltétel nélkül bízom, hagyom, hogy engem vezessen és soha nem kérdőjelezem meg. Ezzel a meghatározással egyetértek, de azt hozzátenném, hogy amikor találkozol egy mesterrel, akkor nemcsak a táncban lesz mestered, hanem szinte mindenben, akkora hatást gyakorol rád az életvitele, a gondolkodása, a művészete - hiszen egy művész alkotásában tettenérhető a teljes lénye, a munka nemcsak a próbateremben zajlik. Tehát a szó szoros értelmében Attilát nem tudom mesternek nevezni, de az tény, hogy táncolni tőle tanultam, és arra is rájöttem, hogy ha nem vele találkozom, hanem más kortárs táncossal nem biztos, hogy ezt a pályát választom, mert nem minden stílus tetszik a műfajon belül. Mi motivált az elején? A sikerek. Volt olyan érzésem, hogy igen, én erre születtem, hiszen kezdetben annyira gyorsan jöttek a sikerélmények, nagy befektetések nélkül. És azt gondoltam, hogy ez később is így marad. Ezt ma már csak kezdeti, naiv, aranyos tévedésnek tartom. Neked, mint színpadi embernek mit jelent a bizalom? Azt hiszem nálam a bizalom alapvető. Mindent ebből indítok. Régen azt gondoltam, ha a bizalom egyszer megtörik, akkor annak a dolognak ott vége, mert nem lehet visszaépíteni. Ma már hinnem kell abban, hogy mégis lehetséges. A KOMPmÁNIA után merre mentél? Már az Attilával való munka idején is kaptam felkéréseket, ezért egyértelmű volt, hogy szabadúszó leszek. Nehéz volt elszakadni a KOMPmÁNIÁtól, de például Szabó Rékával - akivel akkor találkoztam először - megcsináltuk a Véletlen című előadást. Ekkor kezdtem már táncossá érni, a szakma is ekkor fedezett fel. Sokfelé dolgoztam és közben velem együtt nőtt fel egy generáció, akinek koreográfusi ambíciói is voltak, például Gergye Krisztián, Duda Éva és Pataki Klári, Hámor Jocó, akikkel szintén voltak közös munkáim. De az idősebb generáció képviselői, például Frenák Pál, Goda Gábor is hívtak dolgozni és több kőszínházi tánckaros munkát is vállaltam, ami nem az én világom, de sok hasznos dolgot tanultam általa. Benned soha nem volt koreográfusi ambíció? Nem. Én annyira szeretek magamon dolgozni, hogy sose gondoltam arra, hogy más embereket irányítsak. A Nem emlékszem, hogy így neveltek volna című Tünet Együttes előadásban el is hangzik részedről, hogy „Igazából mindig is magamba voltam szerelmes”. Így érthető... És akkor jött a Tünet? Igen, a Tünet a szabadúszó korszakban indult el. Elsőként volt a Véletlen, majd Hudi Lacival a Kárhozat kertje című előadás, ami aztán a Tünet Együttes fészke volt, Réti Annával, Gőz Istvánnal, Szabó Rékával, Kövesdi Lacival. Később velük együtt, Jarovinszkij Verával kiegészülve Réka megrendezte a Karc című előadást. Egy nagyon jó próbafolyamatre emlékszem és arra, hogy egy nagyon sikeres darab született. Veszprémben díjat is nyertünk, a szakma és a közönség szerette. Később aztán Réka elő is állt a társulat ötletével, de hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a csapat valóban társulattá formálódott. Mikor tudtad, hogy igen, ez már egy társulat? Talán a névadáshoz kötném a társulat megszületését, ahhoz, amikor Peer Krisztián szájából kiszaladt, hogy Tünet Együttes. Akkor már a harmadik darabra, a Szeánszra készültünk. Közben volt még a Buddha szomorú - akkor már lehetett érezni hogy aprénként haladunk, építkezünk. Belépett az életünkbe Paizs Dóra, mint menedzser, az ő érkezését is mérföldkőnek tartom a társulat életében, az ő munkájának köszönhetően egy egész struktúra kezdett kiépülni körénk. Mit jelent neked a Tünet? Mindent. Ez az a terep, ahol megtaláltam magam. Annak, hogy én megint a társulati lét mellett döntöttem az is az oka, hogy szabadúszóként nagyon fel lehet morzsolódni. Annak idején olyan voltam, mint egy kisiparos, aki a számlatömbjével rohangál és mindenféle munkát elvállal. A művészi szempontjaimat nem tudtam érvényesíteni, nem tudtam úgy fejlődni, ahogy szerettem volna, és ahhoz, hogy ez változzon kellett egy műhely. Ezt teremtette meg a Tünet Együttes ahol a színészi képességeimet is tudom fejleszteni. Ebben a csapatban egy totális előadóművészi minőséget lehet képviselni. Van kedvenc darabod? Volt: az Alibi. Ez volt az első darab, amiben a saját nevünkön szólítottuk egymást és a személyiségünkből fakadó problémákkal foglalkoztunk. Nekem ez nagyon izgalmas volt, ez az idézőjelbe tett civil jelenlét, amiben összesűrítve mi magunk jelenünk meg. Valami nagyon összeért, ami annak idején a Karcból elindult. Szeretem azt is, hogy a Tünetben nem bábként használnak minket, hanem kreatívan vehetünk részt az alkotásban, így mindenki a sajátjának érzi az előadásokat. Nem kérdés, hogy 100%-os akarok lenni a színpadon. Soha nem inogtál meg? Dehogynem. Ilyen hosszú idő alatt, akármennyire jól érzed magad valahol, jönnek az elfáradások, a kérdések, hogy biztos, hogy ezt kéne még tovább csinálni... Szeptemberben volt egy baleseted. Mit okozott benned akkor? A térdszalagszakadás olyan súlyú élményem, mint az, amikor először táncoltam. Olyan, mint egy újabb tudatmódosulás. Már kezdtem elveszteni a hitemet a mozgásban, kezdtem elfáradni és épp szerettem volna visszagyúrni magam, amikor megtörtént a szakadás. Korábban a capoeira egészítette ki a táncot, most pedig a parkour nevű mozgásforma foglalkoztatott, azt éreztem segít is visszaadni valamit a hitemből, de túl gyorsan és agresszívan akartam eredményt elérni.100%-os akarok lenni a színpadon. Amikor megtörtént az a rossz ugrás, mi járt a fejedben? Azonnal tudtam, hogy nagy a baj. Olyasmit éreztem, amit korábban soha, egy olyan részem mondta fel a szolgálatot, amit sérthetetlennek hittem. A fájdalom mellett a pánik is elöntött. Talán a pályám legelején volt egy vállficamom, ami szintén azért történt, mert azt gondoltam, mindent rögtön meg tudok csinálni. Meg kellett értenem, hogy a fölépülésen át fogok visszatalálni a tánchoz. Itt vagy a folyamat végén... Nem, még nincs vége. A visszatérés kezdetén vagyok. Most jön a következő fázis. Kemény fizikai munka magam visszahozni. Száraz, aprólékos munka, amit soha nem vettem komolyan és nem is tudtam elviselni. Ahogy meséltem, az egész pályám gyors sikerekkel indult, ezért is kondicionálódott bennem a türelmetlenség. Türelmet kellett tanulnod? Biztos. Ráadásul túl a negyvenen még többet. A sérülés arra is rámutatott, hogy nagyon odafigyelve kell dolgoznom, félre kell tennem például a versenyhelyzeteket és hogy újraépülni jó dolog, mind fizikai, mind mentális szinten. Megtapasztaltam az aprólékos munka örömét is, ez nem arról szól, hogy miközben dolgozom, élvezem, hanem arról, hogy a munkával eredményt érek el. Rövid vagy hosszú fél év áll mögötted? Visszanézve rövid, benne lenni hosszú. Akkor volt igazán hosszú, amikor még nem tudtam elfogadni a helyzetet, és nem láttam mit tanulhatok belőle. Mindeközben a társulat nem hagyott cserben, de természetesen élte tovább az életét, ezúttal nélkülem. Jön Az éjszaka csodái, amibe visszaállsz. Ezzel kapcsolatban mi van benned? Stessz és félelem, ami szükséges is a munkához. Érzem, hogy a próbák segítenek az állapotomon, de közben tudom, hogy nem szabad elragadtatnom magam, mert az végzetes lehet. Nehéz, mert érzem a fejlődést, érzem, hogy egyre több mindent tudok megcsinálni, mégis vissza kell húznom a gyeplőt. Az előadás mindig más állapotba hozza az embert, amit most kontrollálnom kell. Biztonságban szeretném tudni magam, miközben maximálisat szeretnék nyújtani. Mindenesetre bizakodó vagyok, még az is lehet, hogy a rehabilitáció az egész előadóművészi pályámat új szintre tudja emelni. Milyen jövőképet látsz magad előtt? Egyelőre csak azt tudom, hogy ha meg tudom ragadni ezt a lehetőséget, akkor addig táncolok, amíg bele nem rokkanok. Persze ez a pillanat még várat magára, de most már tisztában vagyok azzal, hogy egyszer eljön. Próbálom ezt a pillanatot egyre jobban kitolni.

“You must learn how to live with your traumas. You don’t need to let them drive you mad, like many do,” Eva Fahidi said in a clip from the upcoming documentary “Crying Will Get You Nowhere.” “I cannot afford to let them make me unhappy, because they are beyond my control. And I do want to be happy, you see.” She’s 90 now and an Auschwitz survivor. But when she’s dancing, Fahidi is 18 again, as she replays the carefree days in Hungary before the horror. Then her youthful motions slow, the lights dim and a black-clad figure enters the stage.