Sajtó

A Tünet Együttes 21. századi Hacsek és Sajó párosának laydown comedy-je január 31-én a Thália Színház Arizona Stúdiójában kerül színre a Független Thália Projekt keretében Szabó Réka rendezésében.

Táncfarsang 2012 – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza Bár a demokráciának végtelen megjelenési formája lehetséges – akár az elnyomó hatalmakra hasonlító alakot is ölthet, a két ellentétes pólus közötti különbségtétel olykor kifejezetten nehéz –, egyik alapvetőnek tűnő ismérve a szabad választás joga. A mindenkire érvényes választási lehetőséggel csak meghatározott pillanatokban lehet élni; ezt a pillanatot nyújtja valamivel több, mint egy órányira a Tünet Együttes, hogy legyen alkalmunk elgondolkodni saját szavazatunk kollektív döntésekben játszott szerepéről.

A kortárs színház alapvető dilemmája, hogy kellenek-e még drámaírók, ad abszurdum drámák, jól-rosszul megírt, rendezőről rendezőre szálló, kötött színpadi szövegek, hogy az üres térben színház szülessen.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni: két dologhoz egyáltalán nem értek. A matematikához és a tánchoz. Mégis amiről szólnék: az a matematika és a tánc. Paradoxon? Nem igazán. Sokkal inkább: Véletlen.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni: két dologhoz egyáltalán nem értek. A matematikához és a tánchoz. Mégis amiről szólnék: az a matematika és a tánc. Paradoxon? Nem igazán. Sokkal inkább: Véletlen.

Szavazz, dönts, nyilatkozz – ezt a kellemes kötelességet rója a nézőre a Tünet Együttes előadása. Minden pillanatban választhatunk: almához vagy körtéhez menjünk, azaz táncot szeretnénk nézni, vagy inkább második világháborús híreket hallgatnánk. Nincs apelláta, a többség dönt, és kész. És a nézők élnek is a lehetőséggel: eszeveszetten kapcsolgatják a székükön talált kis kütyüket – a legbuzgóbb másfél óra alatt 415-ször váltott –, és amelyik opciót a szavazók többsége megjelöli, azt kapja az egész publikum. Tartózkodás nincs. Két előadás fut tehát párhuzamosan, amelyek sosem láthatók egyszerre – az egyik mindig sötétben marad. Így hát sose tudjuk, miről maradunk le, és azt sem, milyen narratívát szövünk magunknak, miközben vaktában nyomogatjuk a gombokat (mert gombokat nyomogatni jó).