Sajtó

A Sóvirág stábja hazatért a németországi turnéról, ahol minden előadást több percen át tartó ováció kísért. Itthon még kétszer látható az előadás ebben az évadban. A Vígben (máj.16.) és a Kultúrkúriában (máj.27.), ami egyben a 85-ik előadás is lesz egyben. Fahidi Évával pedig újabb interjú jelent meg, ezúttal a 168órában.

Szabó Réka és Mohácsi János a Tünet Együttes próbatermében találkoztak, ahol a vadonatúj mondatok igazságáról és az üres tér megtöltéséről is beszélgettek a Kult50 kamerái előtt.

Fahidi Éva író, holokauszt túlélő és aktivista, aki szerint minden dologhoz kell egy kicsi szerencse. A koncentrációs tábor túléléséhez is. Vele találkozni inspiráló és felemelő élmény, legszívesebben receptre írnám föl mindenkinek – még akkor is, ha fájdalmas a téma, amiről mesél. Mert közben úgy beszél szeretetről, emberi tartásról, szépségről, férfiakról, hiúságról, és minden másról, hogy nem lehet nem szeretni az életet. Úgy éreztem magam, mintha egy barátnőmmel beszélgetnék, pedig most először találkoztunk személyesen. Éva most 93 éves, az első könyve, A dolgok lelke alapján készült Sóvirág című táncelőadást 90 fölött kezdte próbálni. Eddig több mint nyolcvanszor játszották a darabot, amely azt meséli el a mozgás és a test nyelvén, hogy miként lehet túlélni a túlélhetetlent. Tegnap este éppen Németországban léptek színpadra vele… Közben írja a harmadik könyvét, méghozzá a szerelméről, a szerelmének, akivel közel kilencvenévesen ismerkedett meg. Szóval Fahidi Éva most is nagyon él, teszem hozzá: hála istennek! Pedig már – ahogy ő fogalmaz – mindent látott. Ezért is érdemes odafigyelni arra, amit mond. Elviszlek magammal: Fahidi Éva

A burokrepedés olyan, mint amikor kipukkasztasz egy lufit. Valami volt, pukk, és sosem lehet már összerakni újra. Nekem mindkétszer ilyen élmény volt, amit szülés előtt/közben átéltem. Aztán történt pár dolog, elmentem egy előadásra, ahol pont ezt idézték fel. És közben, pukk, szétpukkant egy lufi, ami burokként védett bennünket az elmúlt öt és fél évben attól, hogy a körmünket rágva rohanjunk a gyerekünkkel a kórházba. Így miközben próbáltam feldolgozni, hogy mit is adott nekem a Burok – a táguló idő összehúzódásai című előadás, hagyjuk, hogy milyen tempóban vezettem az esti Budapesten a kórházba, miközben tudtam, hogy a férjem ugyanezt teszi, csak ő a két lányunkkal. Az ötéves lányunk este fürdés közben erős szúrást érzett a szívénél. Én éppen tapsoltam a színházban, amikor ez történt, onnan rohantam az ügyeletre, ahova egyszerre érkeztünk. Baj végül nem lett. De a burok – pukk – kipukkadt. Tóth Flóra írása.

A hazai kortárs táncos színtér két meghatározó társulata, a HODWORKS és a Tünet Együttes nagyjából egyszerre mutatott be egy olyan darabot, amiknek központi témája a kiszolgáltatottság érzése és a színtér kiszolgáltatottsága. Ennek kapcsán ültünk le beszélgetni a két alapító-koreográfussal, Hód Adriennel és Szabó Rékával, hogy kifaggassuk őket az okokról, TAO-ról, társulati létről és még sok másról.

A Tünet Együttes A tünetegyüttes című produkcióján sok minden arra késztet, hogy – egyebek mellett – színház és valóság kapcsolatán (újra) elgondolkodjak. Pontosabban azon, hogy hova vezet, egyáltalán vezet-e valahova, ha a valóság leplezetlenül betüremkedik a színházba, ha a játék és illúzióteremtés kontextusába játék és illúzióteremtés nélkül csusszannak be valós élettények.