Sajtó

A Kárban szereplő embereket is megütötték, de az előadás alapján nekik még fáj. Nincs ebben semmi meglepő, és nem is a csillogást gyászolják, hanem – többnyire – az életük értelmét adó gondoskodást. Szabó Réka jó döntést hozott, amikor saját gyásza helyett másokéra irányította a figyelmét. A probléma átkeretezése helyett ő ellentétes útra, a dühre fókuszál, mint aki maga se nyugodott bele a helyzetébe. Az előadás legerősebb vonása az a játék, ahogyan belátást enged a próbafolyamatba, és az ott megtörtént felismerésekből farigcsál jeleneteket.

A céltalan bolyongás során a szereplők improvizálnak, és mozdulatok, hangok segítségével mutatják be magukat vagy éppen vonják be a játékba a közönséget. A karakterek emberi és állati minőségei folyamatosan változnak, hol az egyik, hol a másik tulajdonság dominál. A rendező egyik kiindulópontja az állati viselkedés és a természet erejének megfigyelése volt, amelyet testközelből is megtapasztalhatott, hiszen a bánki terepszemle során szarvassal, őzzel és egy sassal is találkozott.

A többtucatnyi érdeklődő aztán csoportonként, hatalmas kört formálva elfoglalta a helyét a fennsík száraz fövenyén, az alkonyodó égbolt alatt. Mintha csak a Midsommar című filmbe csöppentünk volna, a lemenő nap sugarai kellemesen melengették az arcokat, a madárcsicsergés és a langymeleg szellő elegye földöntúli élményt nyújtott. Az ember úgy érezte, egy másik dimenzióban – egy letisztult, csöndes, a külvilág zajától mentes világban – jár, ahol csak önmaga és a környezet harmóniája számít.

Az volt az alapkoncepció, hogy mitikus, félig emberi, félig állati karakterek csábítsanak az erdőbe. A hatféle út különböző legyen, de mind az erdőn keresztül vezessen, és attól függően, hogy milyen előadói karakterek születtek és azoknak milyen a minősége, mindegyik szirén tanítson valamit. Nem verbálisan, hanem a létezésével, azzal, ahogyan a környezethez viszonyul. Minden útnak más a témája: bátorság, játékosság, a közösség megélése… Az ösztön és a tudat keveredésével sokat játszunk, és ezek az állapotok az út során éppúgy váltakoznak, ahogyan ez bennünk, emberekben a hétköznapokban zajlik. A nagy kérdés, hogy kiből mit hoz ki az erdő.

Az a bettelheimi tétel tehát az alap, hogy a mesék kegyetlennek tűnő motívumai támogató módon vesznek részt a „lelki anyagcserében”, és segítenek megoldani a valóban ijesztő konfliktusokat, melyek lélektani megértése és feldolgozása nélkül nem tudunk továbblépni, ép lelkű emberekké válni. Márpedig a kiegyensúlyozottsághoz vezető útról legtöbben már gyerekkorunkban letértünk a társadalmi körülményeink, iskoláink, szüleink miatt. A Nothing personal a társulat saját, közös meséje és tisztítótüze.

Hibrid műfajú előadás, ahol a tánc, a szöveg és a zene egyenrangú.