Sajtó

Műsorvezetők vezérelnek végig minket a parti három stációján, finoman terelve-irányítva a figyelmünket s a látottakkal kapcsolatban születő gondolatainkat anélkül, hogy egy pillanatra is elvennék a szabadságunkat. Bár, ha belegondolunk, olyan szépen és ügyesen fogják – képletesen – a kezünket, hogy a darab végére – ugyancsak képletesen – már a tenyerükből eszünk. (Hozzáteszem, Szabó Rékánál mindig jó kezekben vagyunk, és ezt a lehető legkonkrétabban értem.)

A Szabó Réka alapította, vezette Tünet Együttes A tünetegyüttes – reality a pincében-jével még inkább tünetté vált – a sajátjává és a mienkévé. Egy interaktívnak látszó, ám nagyon is klasszikus előadás arról, ami van, azaz ami nincs a színházi világunkban. Előadás, amivel igencsak jó lenne kezdeni valamit, merthogy magunkkal is kell(ene) – és nem csak e konkrét darab kapcsán – kezdeni valamit saját és közösségi, jól felfogott érdekünkben!

... az Afterparty nem elemezhető. Dehogynem! Csak nem esztétikai, színházelméleti vagy -kritikai alapon. Ez az előadás szerintem – határozottan hangsúlyozom: ezzel nem minősíteni akarom – nem művészeti alkotás, hanem inkább akcionista művészetelméleti állásfoglalás, mely arról szól, hogy vannak, akiknek a művészet ismert formái nem megfelelők, és merőben új nyelven akarnak megszólalni. Az előadáson mellettem a magyar kortárstánc új generációjának két, már bizonyított, fiatal alkotó-előadó képviselője néha-néha valósággal transzba jött, annyira élvezte a látottakat. Őket ismerem a színpadról, bizton állíthatom: tehetségesek.

Nem csupán nézzük, de lélekben velük együtt támogathatjuk az önmagukat mindenféle esztétikumon túl (vagy innen) megmutatókat. Okosság helyett nyugodtan használhatnánk az ihletettség kifejezést is: Szabó Réka ezekkel az ötletekkel éri el, hogy közünk lesz a látottakhoz.

A kamera horrorfilmes zenére imbolyog a Trafó alagsora felé a Tünet Együttes A tünetegyüttes című filmre adaptált előadásában. Lent valami igazán szörnyű dolog várja: a független színház elmúlt harminc éve.

Kitika A tünetegyüttes filmváltozatáról. A film azonban olyasmit is tud, amit a színház nem: egészen közelivé válni. (...) Hozzám beszélnek, és csak nekem.