Sajtó

A Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban látható előadás erényeként a próza és a mozgás harmóniája említendő első helyen. Az előbbi a humorával, az utóbbi a drámaiságával hat a publikumra. Az író Peer Krisztián ritmusérzékét profi színész is megirigyelheti.

A jelenetek mindegyike olyan, hogy finoman elszakít az előzőekben történtektől, és hagy időt arra, hogy átadjuk magunkat egy másik impulzusnak, hagyhatjuk, hogy a másfajta művészi kifejezésforma – tánc, zene, próza – hasson ránk. Mindezt a humor és a drámai hatás között ügyesen lavírozva adja elő a négy művész....

Zavarba ejtő ez a testből testbe átnézegetés. Én akaratlanul is elkezdtem összehasonlítani a saját elmúlt érzéseimet, sok esetben szinte azonos fájdalmaimat, a méhösszehúzódásokat, a görcsöket, mert ezeket baromira lehet érezni közben, annyira hiteles az egész. Fogalmam sincs, egy férfi nézőre hogy hat az előadás, de egy olyan nőre, aki már világra hozott gyereket, ez valóságos, ízes-szagos, testnedves, félelemmel teli, a végén mégis felszabadító élmény.

Műsorvezetők vezérelnek végig minket a parti három stációján, finoman terelve-irányítva a figyelmünket s a látottakkal kapcsolatban születő gondolatainkat anélkül, hogy egy pillanatra is elvennék a szabadságunkat. Bár, ha belegondolunk, olyan szépen és ügyesen fogják – képletesen – a kezünket, hogy a darab végére – ugyancsak képletesen – már a tenyerükből eszünk. (Hozzáteszem, Szabó Rékánál mindig jó kezekben vagyunk, és ezt a lehető legkonkrétabban értem.)

A Szabó Réka alapította, vezette Tünet Együttes A tünetegyüttes – reality a pincében-jével még inkább tünetté vált – a sajátjává és a mienkévé. Egy interaktívnak látszó, ám nagyon is klasszikus előadás arról, ami van, azaz ami nincs a színházi világunkban. Előadás, amivel igencsak jó lenne kezdeni valamit, merthogy magunkkal is kell(ene) – és nem csak e konkrét darab kapcsán – kezdeni valamit saját és közösségi, jól felfogott érdekünkben!

... az Afterparty nem elemezhető. Dehogynem! Csak nem esztétikai, színházelméleti vagy -kritikai alapon. Ez az előadás szerintem – határozottan hangsúlyozom: ezzel nem minősíteni akarom – nem művészeti alkotás, hanem inkább akcionista művészetelméleti állásfoglalás, mely arról szól, hogy vannak, akiknek a művészet ismert formái nem megfelelők, és merőben új nyelven akarnak megszólalni. Az előadáson mellettem a magyar kortárstánc új generációjának két, már bizonyított, fiatal alkotó-előadó képviselője néha-néha valósággal transzba jött, annyira élvezte a látottakat. Őket ismerem a színpadról, bizton állíthatom: tehetségesek.