Beckett rövid színművei kapcsolódnak egymáshoz különösebb magyarázat nélkül - mégis alapos indokkal – és formálódnak egyetlen maratoni vízióvá.
A Tünet Együttes felkérésére ezúttal Simon Balázs rendezett, és valósította meg a Tünet Együttes színészeivel és táncosaival saját Beckett-koncepcióját.
„Beckett maximalista volt. De törekedhet-e a tökéletességre valaki, anélkül, hogy egy bizonyos megérzéssel bírna magáról a tökéletesről? Ma az idő multával, egy másik nézőpontból, már látjuk a múltban ráaggatott címkékről – reményvesztett, negatív, pesszimista –, hogy hamisak. A valóságban Beckett, az emberi lét megszondázhatatlan szakadékába veti tekintetét. Humora megóvja – és megvéd minket is – visszautasítva az elméleteket, dogmákat, amelyek nem nyújtanának csak ájtatos vigasztalást. Élete gyakorlatilag nem volt más, mint a valóság állandó és kínosan következetes kutatása. Bemutatja az embereket, amilyennek látja őket, a homályban. Megosztja bizonyosságukat és kínjukat. Beledobja szereplőit a nagy ismeretlenbe, egymásra nyíló ablakaikon át vizsgálja hol őket, hol sajátmagát, a tekintet hol befelé, hol kifelé, hol felfelé, hol lefelé irányul” - írja Peter Brook.
Beckett csöppet sem panaszkodik a lét reménytelensége felett. Megpróbál - tehetetlenségét átérezve - tenni valamit: változatos színpadi formákban tetten érni a létünknek értelmet adó halvány reményt. A Katasztrófa Maraton játékainak mindegyike egy-egy „üdítő szimbólum”, tudattalanunkba nyomtatják negatívképüket, és körvonalaikon, mint titkosírás, kitapinthatóvá válnak a kimondatlan tartalmak: a belső világunk számára kódolt üzenetek.