Hogy lehet civilek, azaz nem professzionális előadók közül válogatni?
Mi alapján? Több mint 30 jelentkezés érkezett, és én 10 főben szeretném meghúzni a létszámkorlátot. Így is félek, hogy nem lesz idő elég mélyre ásni, mindenkinek elég teret, időt, figyelmet adni. Minél több a csoport létszáma, annál nehezebb intimitást, bizalmat, valódi kapcsolódást teremteni. Ugyanakkor az is hajt, hogy minél többen részesülhessenek abban, hogy részt vesznek egy ilyen folyamatban. 
Kánya Kingával és Simányi Zsuzskával végül kialakítjuk a szempontokat. Nem hívjuk be azokat ajelentkezőket, akikre nem illik pontosan a felhívásunk. Például akiknek sosem volt lehetőségükvalójában a hivatásukat űzni, azaz nem elvesztették, hanem sosem tudták igazán megélni azt. Ez alapján a 2023. november 24-i, ahogy mi nevezzük, a nulladik alkalomra 20 jelentkezőt hívunk be. A kölcsönös elköteleződés, a végső csoport kialakítása ez után az alkalom után történik majd meg.

Úgy készülünk, úgy izgulunk, mintha életünk első próbája lenne. Eldöntjük, hogy bedobjuk őket a mélyvízbe – fontos, hogy mindenki megértse, hogy alapvetően nem terápiára készülünk, hanem közösségi alkotásra, melyben személyes történeteinkkel, érzéseinkkel dolgozunk, és mindenki konstruktív jelenlétére szükség van a mellett, hogy persze olyan közeget szeretnénk kialakítani, ami támogató, amiben lehet sérülékenynek lenni, az érzéseinket megélni és kimutatni, magunkat felvállalni. Azt is eldöntjük, hogy alig fogunk beszélni, elsősorban mozgásos játékokat viszünk, képalkotással, hanggal való kifejezéssel dolgozunk, és kiscsoportos feladatot is adunk. Szép lassan úsztatjuk be a témánkat a helyzetekbe.

Tele a Tünet terem, otthonos érzés, a sok idegen ellenére. Azok a félelmek, hogy vajon hogyan fognak ismeretlen civil emberek egymás előtt mozogni, hangot adni, a testüket vállalni – első pillanatban eloszlanak. Mindenki nagyon nyitott és bátor. A hangadás is, a jelenetek is nehéz érzelmeket hoznak felszínre. Egy erős kép, egy felszakadó hang sokszor sokkal erőteljesebben hat, mint a szavak – ez most is így van. Egyszerre van bennem féltés, hogy nehogy valaki sérüljön, és bizalom, hogy már most mindenki érzi, hogy ez egy biztonságos hely. Azt is tudom, hogy most kell kiderüljön, ha valaki mégis úgy érzi, túl fájdalmas lenne számára ez a folyamat, vagy egyszerűen csak ez nem az ő terepe.

Nagyon érdekes, ahogy minden játékban, ártatlan mozdulatban, képalkotásban jelen van az a tudat, hogy mindannyian ugyanabban a cipőben járnak, hasonló veszteséggel vannak jelen. Nem tudnak egymásról semmit, még egymás nevét sem tudták megjegyezni, de ez a közös alap hidat teremtköztük. Mikor végül teret kap egy hangadós feladatban, hogy a veszteségükről adjanak számot, olyan erővel tör fel az addig búvópatakként jelen lévő érzelem, hogy az megrendítő. Mintha végig erre vártak volna.

Leginkább én vezetem az alkalmat, mert úgy érzem, magamra kell vállaljam a felelősséget, még nem is szoktunk össze rendesen (Zsuzska, Kinga, Dányi Vica vannak ott). Húsz emberre kéne figyeljek, hogy mindenki rendben van-e, közben lássam, tapasztaljam őket – három óra mire elég? Még hihetem, hogy csak ezen a különleges alkalmon nem elég semmire. Nagyon intenzív, felfokozott az egész.
Fegyelmezetten kell átadjuk a termet, mert jönnek utánunk. Azután még kérdések özöne, mire körbenézek, a többiek már elmentek. Hiába tudtam, hogy menniük kell, hirtelen nagyon egyedül vagyok, és mintha kifacsartak volna teljesen. Később megbeszéljük, hogy muszáj az alkalmak után idő szánnunk a közös levezetésre, emésztésre.

Vasárnapig mindenki válaszol: nagyon megerősítőek a visszajelzések. Végül nem olyan nehéz dönteni, és a résztvevőkkel való párbeszédben organikusan alakul ki a csoport, csak a 10 fős korlátot kell elengedni… Van olyan, akinek túl intenzív ez még most, akinek más veszteségek erősebben jelen vannak, akinek praktikus vagy egészségügyi akadályok nehezítik a részvételt. Mi azt tartjuk szem előtt, hogy valódi hivatás veszteséggel legyenek itt a részt vevők, igyekszünk kiszűrni azokat, akik inkább a színház/tánc miatt vannak itt, táncosokat, akik óhatatlanul „kilógnak” a civilek közül.

Eldöntjük, hogy egyéb módokon igyekszünk kapcsolódási lehetőséget adni azoknak, akik a csoportból kimaradtak, illetve egyéb érintetteknek, hiszen a veszteségük ugyanolyan releváns és fontos. A Napfogyatkozás Egyesülettel szakmai partnerséget kötünk, és együtt dolgozzuk ki a tervet. Zárt facebook csoportot indítunk, melynek Kánya Kinga lesz a motorja.
Két kerekasztal beszélgetést szervezünk a témában.
Veszteségtörténeteket gyűjtünk, és teremtünk megosztási platformot számukra.
Flashmobot szervezünk a madárral, hogy felhívjuk a figyelmet a témára.
Mindezekről részletesebben itt írunk: https://tunetegyuttes.hu/egyeb/bird-experience-hungary1

A csoportban végül kölcsönösen elköteleződünk tizenkét emberrel. Én egyre haloványabban ellenkezem ekkora létszám ellen, Zsuzska és Kinga hajthatatlanok, és érzem, hogy igazuk van.
A mágikus 12.
Barátkozom a számmal, jelentése van, ezer asszociáció eszembe jut.

 fotó: Dányi Viktória