Dési András vagyok. Újságíró, szerkesztő, külpolitikai elemző.

Amikor 2016 október 8-án reggel 9 óra körül felhívtak, hogy a tulajdonos és a kiadó vezetősége „felfüggesztette” a Népszabadság nyomtatott és online kiadását, egy hipermarketben értek el. A mosószeres polcoknál álltam és meg kellett kapaszkodnom a bevásárlókocsiban. Miután néhány másodperces szédülés után magamhoz tértem, rádöbbentem a valóságra. A Népszabadságot nem felfüggesztették, hanem megölték. Meggyilkolták. Orvul, aljas módon. 

A Népszabadság halott.

Most, hogy több hét év elteltével újra felidézem az eseményeket, megint szembesülök azzal, hogy tulajdonképpen még mindig nem dolgoztam fel teljesen ezt a traumát. S még mindig brutális hírügynökségi stílusban fogalmazok, ha külföldi újságírók megkeresnek. Hungary’s top daily newspaper was assassinated/murdered by a military coup-like secret operation. Ezt szoktam nyilatkozni.

Persze ma már sokkal kevésbé fáj, de azért persze fáj a dolog, s az évek múlásával sokkal (ön)kritikusabban viszonyulok a lap erőszakos felszámolásához. Mindezzel együtt valószínűleg soha nem fogom tudni feldolgozni, hogy elvették a fél életemet – közel huszonhét évet töltöttem a lapnál különböző pozíciókban. S néhány gombnyomással a NOL.hu-n korábban ingyenesen elérhető tartalmakat, így a több mint negyedszázad alatt publikált írásaim döntő részét is „blokkolták”. Szemétdombra került mindaz, ami meghatározta egész pályafutásomat. Az objektivitás, hogy mindig igyekeztem pártatlanul megközelíteni az aktuális eseményeket. Arra is törekedtem, hogy meghallgassak minden érdekelt felet. Hittem abban, hogy a sajtónak van “őrkutya” (watchdog) funkciója: nem szolgálja, hanem – a közvélemény érdekében - ellenőrzi a politikát és a politikusokat. 

Félreértés ne essék, nem tekintem magamat áldozatnak. Az áldozat szerintem ez az ország, a hazai nyilvánosság, a magyar kultúra. A Népszabadság a múltjával, rettenetes hibáival és rossz döntéseivel együtt a magyar kulturális örökség részét képezte, ezt lökték bele a sírba…

Bizarr módon ugyanezt éreztem, amikor 2022 május 3-án (pont a Sajtószabadság Világnapján, egy hónappal a negyedik kétharmadot hozó magyarországi választás után) egy másik sajtóterméket, a 168 Órát rúgták ki a lábam alól. Másodszorra is bebizonyosodott, hogy önámítás a sérthetetlenség érzete, bár a 168 Óra főszerkesztő-helyetteseként – okulva a Népszabadság sorsából – igyekeztem sokkal óvatosabban, körültekintőbben mozogni. A 168 Óra elvesztése végleg rádöbbentett arra, hogy nekem nincs helyem a hazai médiában. Ugyan hébe-hóba publikálok, azt, amit korábban imádtam csinálni, nevezetesen lapot, írni és szerkeszteni, annak vége.

Visszavonhatatlanul. 

A veszteséglistám élén természetesen a szüleim és a nagymamáim állnak. S a többi felmenőm, mert nincs már kitől kérdezni a régi dolgokról. Amikor elkezdett foglalkoztatni a múlt, már mindenki halott volt.

S végül, de nem utolsósorban az egészségem. 2019 elején diagnosztizálták nálam a Parkinson-kórt. A degeneratív betegség teljesen átrajzolt. Fogytam közel 17 kilót, oda a fizikai erőm. Mr. Parkinson elvette tőlem az életem másik integráns részét, a teniszt. S ennél is jobban fáj, hogy fizikailag képtelen vagyok lépést tartani a most 4 éves kislányommal, illetve 6 éves kisfiammal. 

A második visszafordíthatatlan és élet-meghatározó eseményt, vagyis a betegséget többé-kevésbé elfogadtam, de nem békéltem meg vele.

Minden nap egy folyamatos küzdelem a fizikai fájdalmakkal, a sutasággal, a megroggyantsággal, a bicegő járással. A megdöbbent arckifejezésekkel, amikor rég nem látott ismerősökkel futok össze az utcán-

De nem adom fel. 

Nem vagyok vallásos, néha mégis imádkozom.

Hogy minél tovább bírjam.

És lássam a gyerekeimet felnőni.

fotó: Fejér Gábor 

2023 december