A Bird Experience-ben tehát először is ki kellett választani egy civil csoportot, akikkel a gyász témakörében együtt fogok dolgozni. Alapértelmezésben „egy készen levő” csoportra gondoltak a kitalálók, egy intézménnyel való együttműködésre. Mint például öregek otthona, fogyatékkal élő fiatalok intézménye, migráns asszonyokat tömörítő egyesület. 

Belül szétfeszítenek a víziók: látom magam ukrán menekült családokkal, óvodás gyerekekkel, hányatott sorsú fiatal felnőttekkel dolgozni. Ahogy játékos, fizikai szintről közelítünk a veszteségek felé. Dilemmák, őrlődések. Meddig terjed a kompetenciám? Milyen csoportot bírok el? Illetve kik azok, akik elbírják magukat a téma boncolgatása közben, pontosabban kik azok, akiknek elég egy megtartó, bizalmi, erős közösségi alkotó közeg, hogy elbírják a saját fájdalmukat? Vajon rám bíznák-e a szülők óvodás korú gyermekeiket? Milyen keretek kellenek ehhez? Milyen társak? Motivált-e egy csoport, ha készen és ingyen kapja a lehetőséget? Mi biztosítja, hogy civilek elköteleződnek és kitartanak egy 3 hónapon át tartó folyamatban? Mi a csoport célja? Hogy lehet nem a terápia? Terápiás hatású közösségi alkotás?

Közben olvasom a híreket, nap mint nap pályaelhagyó tanárok kétségbeesett segélykiáltásai, a független sajtó vergődése, orvos- és ápolóhiány, a tudományos kutatóintézetek sorsa, vagy ha csak azokra gondolok, akik az elmúlt években a Tünet által meghirdetett állásokra pályáztak: számtalan ember, akik kipörögtek az állami szféra mindenféle pozícióiból, mert felőrölte őket a rendszer. Mert mit csinál az, akinek a hivatása, a munkája az identitása része? Aki ha ezt elveszíti, akkor elveszíti saját magát? A hitét, a cselekvési terét, az értékrendszerét? Ha ahhoz, hogy kitartson értékrendje mellett, pont a munkáját kell önmaga feladja? Látom magamban a felhívásunkat, és hogy erre majd jelentkezik fél Magyarország.

De nem mozdulok. Hogyan kezdjek neki? Kikkel? Nehéz nem a „régiekhez” nyúlni, de szeretnék nyitni, új emberekkel ismerkedni.

A Corvinus két nagyon szimpatikus tanárával, Gáspár Judittal és Köves Alexandrával ebédelek párszor. A Tünet két színházi kalandjátékában működtünk pár éve együtt, volt olyan is, hogy az ő kutatásuk népszerűsítésére készült ilyen játék Valcz Péter rendezésében. Nagy drukkerei, a Tünet előadások állandó látogatói lettek, és stratégiai gondolkodásukkal próbáltak így-úgy segíteni nekünk. Mesélem nekik, hogy hajlok a hivatás-vesztés gyászára, mint témára. Egyikük mély, személyes indíttatású, fájdalmas dühvel fordul felém: szóval te is csak kikerülöd a halált, mint témát?! Pedig annyira örültem, hogy ezzel fogsz foglalkozni. Mert a halálról, a gyászról nem beszélünk. Nem is tudjuk, hogyan lehetséges gyászolni, vagy a gyászolóhoz viszonyulni.

Bennem marad a pillantása, tekintete döféspontja. Saját feldolgozatlan halottaim is kiabálnak. De nem merem, most nem vállalom. Egyszer nekivágok majd.

Valaki ajánlására találkozom Kánya Kingával. Gyászkísérő. Nem a pszichológia, hanem a szociológia területéről érkezik – és ez fontos. Mert a gyász, mint a szülés – természetes folyamat, bennünk van mélyen a tudás, hogyan éljük meg, az erő, hogyan birkózzunk meg vele. Ő, mint egy jó bába, segíti a gyászolót abban, hogy kapcsolódni tudjon a saját érzéseihez, hogy megengedje magának a gyászát. Sokat tud a gyászfolyamatról, annak egyediségéről és egyetemességéről. Tisztán gondolkodik, lényegi dolgokat mond. Tetszik neki a hivatás-vesztés: azt mondja, ez egy illegális gyász. A kifejezés megüt. A társadalom nem ismeri el, egyedül vagy vele. Nagyon inspiráló vele a beszélgetés. Eldöntjük, hogy valamilyen formában együtt fogunk dolgozni.

 Az utolsó pillanatig fontolgatom, hogy két párhuzamos csoporttal dolgozzak, hogy legyen egy fiatal felnőttekből álló tükör csoport is, akik épp most választanak hivatást.  Simányi Zsuzskát kérem fel dramaturgnak – a vele való beszélgetések segítenek lemondani erről. Nem kertel, jó kérdései vannak, jó meglátásai. Nem véletlenül van itt velünk: remélem megírja majd ide a történetét.

fotó: Dányi Viktória