Tegnap reggel elment Fahidi Éva. Nagyon fáj.

Tudtuk persze, hogy egyszer ez lesz. Hogy egyszer nélküle kell majd a világnak lefeküdni, aztán felkelni, és aztán már így tovább. Hogy senki nem tud örökké elegáns, pimasz módon a halál szemébe kacagni, és ellentmondást nem tűrően a tartozását követelni: hány korán elvett életért cserébe kell még időt adnia. Mert Évának annyi mindenki helyett kellett élnie.

Felrúgott mindent, amit egy 90 éves emberről gondolnál. Belevágott velünk egy tánc-színházi előadás, a Sóvirág próbafolyamatába, három hónapnyi mindennapos próbák, eleinte tréningezés, játék, kreativitás, táncolás, majd gyakorlás és szövegtanulás – a saját élete, a saját szavai lettek szövegkönyvvé –, és utána az évek alatt 95-ször játszotta el a Vígszínházban, vidéken és külföldön a 100 perces darabot, Cuhorka Emesével az oldalán. Ráadásnak szerelmes lett, ami végül viszonzásra talált, és az utolérhetetlen Andrási Andor elválaszthatatlan társa lett.

Nézem róla a 70-80 éveskorában készült fotókat: keményebb volt, távolságtartóbb. 90 éves korára gyönyörű lett: ragyogó, meleg mosolyú, ezer árnyalatú kék szemében a fájdalom mellett huncut életkedv. Megharcolta magával, amit meg kellett – nem adta fel. Az utolsó pillanatig párbeszédben maradt a traumáival. És megérkezett valahova, amitől gyógyító volt a közelében lenni, és mi folyamatosan fürödtünk az őt körülvevő melegségben és reményben. Nem tudom ezt jól elmagyarázni. 

Annyira hálás vagyok, hogy vele lehettem. Hogy olyan közelről ismerhettem, hogy annyi időt töltöttünk ismerkedésben, kíváncsiságban, alkotásban, napi küzdelmekben, táncban és persze evés-ivásban, csevegésben, utazásban. Jó alibi volt a Sóvirág próbafolyamata: igazából nekem ajándék. Hogy figyelhettem őt, és őket együtt Emesével. Feltétlen bizalmat adott nekem, Emesének, lubickolt a függetlenek világában, imádta a Jurányit, büszkélkedett a Tünet Együttessel. Nem ismertem hozzá fogható embert. Annyira akartam, hogy mindenki lássa őt – ne csak a szavait hallják, olvassák az emberek, de érezzék át őt, a testén, a mozdulatain, Emesével való viszonyán keresztül. Ezért vágtam bele a Sóvirág-ba, és utána életem legnehezebb alkotásába, A létezés eufóriája c. dokumentumfilmbe. Köszönöm mindenkinek, aki dolgozott a két alkotásért, aki segített, aki támogatott.

Éva mindig kimondta a dolgokat úgy, ahogy vannak. Önmagáról, az életéről, a világról. Ismerte, és vállalta magát – és ez olyan felszabadítóan hatott! Nincs köntörfalazás, udvariaskodás. „Gyakorlatilag süket vagyok, beszélj hangosan” – kezdte az ismerkedést. „Belém több exhibicionizmus szorult a kelleténél” – mondta, és vigyorgott. Nem szégyellte, hogy szeret szerepelni. Nem szégyellte, hogy szeret enni – olyan éhes tudott lenni, mint egy kamasz fiú. Nem szégyellte, hogy annyira fontos neki a szépség, a testiség. Közel mert menni és közel mert engedni embereket magához.  Intimitást tudott teremteni, érzékiséget – a teste mindig nagyon erősen jelen volt mindenben. Szépnek láttam, egyszerűen sugárzott belőle a szépség – mert olyan egységben, harmóniában volt a testével: nem viselte azt, mint egy ráaggatott jelmezt, hanem benne élt. Ízig-vérig nő volt. A lábát a füléig emelte, a mozdulataiban szárnyalás volt, a még mindig benne élő 16 éves kamaszlány szárnyalása. Akinek még van anyukája. Fantasztikusan tudott beszélni, tömören, súlyosan, érzékletesen, esszenciálisan. Szellemes volt, bölcs, művelt, sziporkázó. Ugyanakkor praktikus háziasszony, elbűvölő családösszetartó, rámenős üzletasszony. Nagyon jól tudott törődni mindennel: magával, a környezetével. Mindenről tudta, hogy a legjobb neki, és a körülötte levőknek: a kávé, a szép ruha, a kényelmes cipő, a növényeknek a föld, a napfény és a víz. Már attól jókedved lett, ahogy láttad őt előkészülni az evéshez, vagy egy eseményhez

Rengeteget tudott a Holokausztról – minden könyvet elolvasott, minden múzeumot, filmet megnézett, még azt a filmet is, amiben a németek a Zyklon-B gázzal libákon kísérleteztek. Megnézte, hogyan haltak meg a libák, csak hogy pontosan elképzelhesse, hogyan halt meg az édesanyja, és a kishúga, Gilike. De e mellett rengeteget tudott az emberi lélekről, a saját érzelmeiről, a trauma természetéről. Szenvtelen volt a szembenézésben, mégis elfogadó és empatikus az érzelmek terén. Kőkemény tudott lenni, ha levont egy következtetést, és nagyon tudatos, hogy a szerint éljen. Boldog akarok lenni – mondta, és megtanult? elhatározta, hogy…? Nem tudom, hogy csinálta, de nagyon tudott örülni az élet minden apró kis dolgának, hálás volt mindenért, amit az élettől, az emberektől kapott. Szerelmet adott és kapott az utolsó pillanatig.

A gyűlölet csak gyűlöletet szül – mondta. Magán kezdte, megdolgozta a lelkét, hogy ne maradjon benne a gyűlölet csírája sem. A béke, az elfogadás, a szembenézés nagykövete volt.

A Sóvirág bemutatója előtt az öltözőben – már épp menni kellett a színpadra – egyszer csak felém fordult: „Úgy múlt el a családom… Semmi nem maradt… Mintha nem is lettünk volna. Az a millió sok ember… Maradt a könyvem. Mégis maradt valami.”

De nem! Valami más is maradt! Elsősorban valami más. Itt van a vállamon, a mellkasomon, és nektek is éreznetek kell. Mert Éva olyan örökséget hagyott ránk, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. És ez mindenkire vonatkozik, akár ismerte őt, akár nem. És nem holnapra, hanem mára vonatkozik. Hogy lehetne elég hangosan mondani, hogy ebben a zajban valami hallatszódjon belőle?!

És ez az örökség be kell szivárogjon a mozdulatainkba, amikor táncolunk (mert ugye táncolnunk), a döntéseinkbe, ahogy szétválasztjuk a jót a rossztól, de abba is, ahogy minden évben túladunk azokon a tárgyakon, amiket egy éve nem vettünk kézbe, és hogy nem halogatjuk az éves nagytakarítást, még a függönyöket is leszedjük és kimossuk akkor is, ha 90 évesek vagyunk és épp minden nap próbálunk. És örökül kaptuk, hogy örülnünk kell annak, hogy vagyunk. És hogy össze kell kapaszkodjunk, meg kell támasszuk egymást. Hogy sírással nem megyünk semmire. És hogy nem szabad gyűlölnünk soha senkit, főleg nem kissé homályos és általánosságban körülírt népcsoportokat, embereket. Kb ennyi. Na meg a humorunkat sosem szabad elveszítenünk.

Amikor megkérdeztem tőle, hogyan lehetett túlélni Auschwitz-ot, azt mondta: ”Nem káromkodtunk.” Először azt hittem, félreértett valamit. De aztán folytatta: „Nem nyaltuk ki a tányért.” Nagyon lassan értettem meg: emberek maradtak. Úgyhogy van még itt ez az emberség is.

Nyolc éve májusban kezdtük a Sóvirág próbafolyamatát. Folyamatosan aggódtunk érte, óvtuk, lestük: hogy tudnánk megelőzni, elkerülni a bajt. Egy idő után elhittük: nem lesz baj, mindent és mindenkit túlél. Hiszen ő A túlélő. Olyan erő volt benne, annyi tennivalója akadt folyton, és annyira tudta élvezni az életet, hogy a halál egyszerűen nem jött szóba.

Tegnapelőtt voltam nála. Szerettem volna a fejébe látni, érezni, amit érez, helyette csak fogtuk, simogattuk egymás kezét. A csontos, hosszú ujjak. Selymes volt a bőre, mint mindig. De a szeme már tompa volt, és máshova nézett. Bandival örültünk, hogy jól evett. Szia Éva, aludj jól. Csak a homlokára adtam csókot, pedig átsuhant a fejemben, hogy igazi Fahidi-féle Jóéjt-puszit kéne adjak neki: egyet-egyet a csukott szemére, és csak az utolsót a homlokára. De szégyelltem magam.

Nincs senki, aki hasonlít rám – mondta. Sem egy felmenőm, sem egy leszármazottam. Hát itt a feladat: hasonlítsunk rá legalább egy kicsit.

Szabó Réka

és a valaha volt Tünet Együttes, a Campfilm és mindazok, akik együtt dolgoztak vele

2023. szeptember 13-án szerdán 9-től a Jurányiban a Tünet Stúdióban a Reggeli tornát Fahidi Éva emlékének ajánljuk – gyertek, csatlakozzatok

Itt olvashattok, nézhettek fotókat a Sóvirág-ról (tervezzük, hogy a Tünet Együttes oldalán hamarosan elérhetővé tesszük az előadás teljes felvételét): http://tunetegyuttes.hu/darab/sovirag

Itt olvashattok, és meg is nézhetitek A létezés eufóriája c. filmet: http://tunetegyuttes.hu/film/a-letezes-euforiaja

Itt találjátok Éva könyveit, és sok mást is Éváról: https://fahidieva.hu/

Fahidi Éva (1925. október 22. – 2023. szeptember 11.)

Fahidi Éva debreceni nagypolgári zsidó családba született 1925 otóberében. Bár szülei 1936-ban kikeresztelkedtek, 1944. április 29-én a Fahidi családot elfogták, gettóba kényszerítették, majd nem sokkal később az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba deportálták. Húgát és édesanyját már a szelekciókor megölték, édesapja a tábori körülményekbe halt bele. Fahidi Éva családjának negyvenkilenc tagja halt meg a holokausztban, 1945 augusztusában egyszál maga tért haza.

Később nyelvtudásának köszönhetően a külkereskedelemben helyezkedett el, a vészkorszakról 45 év hallgatás után kezdett el beszélni és írni. Emlékiratai 2005-ben Anima Rerum – A Dolgok Lelke (2015-től csak: A Dolgok Lelke) címen jelentek meg, 2019-ben pedig megjelent A szerelem alanya és tárgya című kötete. Fahidi idős korában is aktívan részt vett a közéletben, rendszeresen felemelte hangját a rasszizmus, az antiszemitizmus ellen a nemzetközi és a magyar sajtóban, alapítványokban vállalt szerepet, előadásokat tartott.