Gábor Sára, a készülő Tünet előadás, a Burok fiatal dramaturgja naplót írt a próbafolyamat alatt szerzett élményeiből. Íme az első rész.
Izzadtság cseppek csöpögnek a
rózsaszín polifoamra. Megállíthatatlan, eltörölhetetlen, felfüggeszthetetlen
folyamatossággal csöpögök, akár egy metronóm. Ahogy mozgok, izzadok, ahogy
izzadok, homályosul a látásom, ahogy vakulok, beljebb kerülök. Az erek kitágulnak
és összehúzódnak. A tüdőm kitágul és összehúzódik. A szívem ver és pumpál.
Kitágul és összehúzódik. Az egész rendszer ritmus és repetíció.
Így éltem meg Szabó Réka reggeli
tornáját az első Tünetes próbám előtt. Ez egy olyan bemelegítés nem csak táncosoknak,
ami nyitott – bárki részt vehet rajta. A nap további részében ültem és
figyeltem a táncosok különböző keretben, instrukcióra, zenére végzett
mozgás-improvizációit.
Minden idegszálammal próbálok
figyelni, végigkövetni a három táncosnőt, Furulyás Dórát, Nagy Csillát és Virág
Melindát. Illetve hol egyiket, hol másikat. Ide-oda siklik a tekintet. Rögzítem,
ami kint történik, és ami a fejemben, a benyomásaimat; képeket, fogalmakat,
érzeteket. Ha elszalasztom, nincs még egyszer. Egy improvizáció megismételhetetlen.
Egészen lassan a három becsomagolt
test kibomlik. Ketten egy tempóban, a harmadik idegtépően apró mozzanatokkal,
mintegy kikapaszkodik ebből a begubózott állapotból. És lassan meghallom a
légzésüket. Nem a hármukét, hanem egy légzést, három torokból, hat tüdőből.
Együtt pulzálnak. Akár egy nagy szerv. Lüktet a szív. Szív három kamrával.
Beszélünk róla. Nem könnyű szavakká
formálni az észleléseimet. Talán nekik se annyira, de megkíséreljük
megfogalmazni.
Sok szó esik az előadás témájáról: a
szülésről. Mi az? Mi jelenti azt? Mi közhely? Hogy megfogható és
rekonstruálható a megélés? Mi történt a testtel? Számomra minden mozzanat új és
érdekes.
Kívül vagyok a táncon. Azaz az
előadás formáján. És kívül vagyok az előadás témáján. Azaz még nem szültem,
ellenben a többi résztvevővel. Beavatatlan vagyok. Idióta. Gyerek. Ez egy
kényelmes szerep, hisz szabad kérdezni. Sőt. Az a feladatom, hogy
értetlenkedjek. Ez mentség és nehézség is.
Fekete balettszőnyegen ülünk. Nincs
szék. Nincs nézőtér. Mindenki egy térben, egy szinten, természetes fényben. És
ebben az idilli légkörben vesznek körbe a jóbarátok: a poloskák. Váratlan
pillanatokban előbukkannak, szökkennek, reppennek a Jurányi utcáról beszökő
poloskák, akik szívós munkával betáncolták magukat az előadásba is.
Ennyi spoiler belefér egy
próbanaplóba.