Fahidi Éva 90 éves.  Sosem volt hivatásos táncos. Mégis most októberben életében elõször közönség elõtt fog táncolni a Vígszínház Házi Színpadán. Hiába szembesül a próbák során újra meg újra öregségével, azzal, hogy teste már nem a régi, õ a korával dacolva mindenáron el akar jutni a színpadra, hogy így is bizonyítsa, megõrizhetõ az életöröm, a nõiség. Õ is mosolyog saját abszurd vállalásán, mégis táncosokat megszégyenítõ akaraterõvel küzd.

Az ötven percesnek tervezett dokumentumfilm a Tünet Együttes készülõ táncos-vallomásos elõadásának próbafolyamatát követi végig, melynek során Éva személyisége, élettörténete fokozatosan bomlik ki. Évát színpadra vezetõ útján partnere, a nála majd 60 évvel fiatalabb táncosnõ, Cuhorka Emese kíséri, aki az elõadásban egyszerre játssza el Éva fiatalkori énjét, korán elvesztett édesanyját és kishúgát és soha meg nem született gyermekét. Mert Fahidi Éva Auschwitz-Birkenau túlélõ, aki egyszer már mindent és mindenkit elveszített. Talán innen ez a fanatikus élni akarás, életszeretet, dac az öregséggel. Õ, ahogy fogalmaz, megérdemli, hogy ne legyen öreg, hogy nõ maradjon, hogy örökké éljen. A bemutató közeledtével fokozatosan nõ a feszültség. Tanúi lehetünk a kétely és a bizakodás, a hiúság és az önelfogadás kis harcainak. Valódi tétté válik, hogy Éváék eltáncolják-e a Nagy Közös Duettet. A már készülõ filmet Éva derûs humora, jó értelemben vett exhibicionizmusa, megõrzött nõiessége járja át. A Sírással nem megyünk semmire jelen idejû történet, amelyben egy jelenbeli kihívás kapcsán ásunk Éva motivációinak mélyére, értjük meg életét, testébe zárt történetét, ami a mi közös történelmünk is egyben.

„Rettenetesen fájdalmas, amikor végigéled, hogy elhagy a tested. Pláne akkor, ha fontos a test, ami nem mindenkinek olyan fontos, mint neked, vagy amilyen nekem volt. És egy szép napon elkezdõdik... Nincs, kész, vége. Takarni kell, mert ronda. Ez a legnagyobb büntetés az öregségben. (…)De az ember nem lehet boldogtalan olyan dolgoktól, amiket nem tud befolyásolni. És én boldog akarok  lenni.” ( Fahidi Éva)