Megrendítő olvasni a jelentkezéseket. Most újra olvasva őket úgy gondolom, nem tudok annál érdekesebb lenni, mint amit ők írtak. Szemezgetek. 

„Hosszú út vezetett a lemondásomig. Harcosan gyászolok, mert nem adtam föl a harcot az oktatásért… A lemondásom győzelem is volt, mert kiszabadultam egy abuzív kapcsolatból. Elhagytam diákokat, kollégákat, hivatást… Van haragom a gyászban. Haragszom azokra a kollégáimra, akik nem léptek, nem tettek semmit, megmagyarázták a félelmeiket vagy a lustaságukat. Egyetértenek az összes tiltakozással, de nem mernek beleállni. Velük szemben érzek a legtöbb keserűséget. Többet, mint a kormányhű, szakmaiatlanságokat elfogadókkal szemben.”

„… Aztán ez 2010 után megváltozott és a jelenlegi hivatalban sokkal nagyobb érték a lojalitás, a vezetői elvárásoknak való megfelelés, mint a szakmai elvek követése, és én ehhez már egyáltalán nem akartam asszisztálni. Elvesztettem azt az illúziómat, hogy a hatóság, amely a tisztességtelen piaci magatartások ellen küzd a fogyasztók jóléte érdekében valóban tisztességes… És elvesztettem azt is, amiért sokáig és sokat tanultam.

Elvesztettem a hitemet a versenyhivatalban, és általában a magyar közigazgatásban.”

„Félig megfagyva, elfáradva csak a járt utat mertem választani… És persze az új helyen a pénzért cserébe nagyon rossz a módszertan. Egy tömegszállás, ahol este beengedünk egy halom embert, fenntartjuk a rendet, aztán reggel mehetnek. A régi munkahelyemen megélt közösségérzés, dolgos mindennapok után ez maga a sivatag… És hogy mit veszítenék, veszítettem? Önmagamat, azt, akivé váltam a munkám által. A motivációimat, a hitemet az emberekben, vagy inkább a társadalomban.”

„A folyamat során - hogy feladom a hivatásomat -, önmagamat veszítettem el. Szembenézni, és kimondani, hogy nem tudom folytatni, még ma is felkavaró. Az egészségemet is elveszítettem… Mindent el is követtem magam ellen, hogy ez így legyen. Az onkológián ülve ébredtem fel.  A rendszeres kezelések alkalmával, a dolgozók leterheltségét látva szembesültem a saját munkamorálommal is, amit éveken keresztül zokszó nélkül folytattam. Ekkor hoztam meg a döntést, hogy kilépek abból a masszából, amely súlyosan rombolta az önbecsülésemet is. Az addig oly sokszor mutatkozó jelek ellenére is, végig tántoríthatatlan meggyőződés hajtott, hogy a közoktatásban gyakoroljam a hivatásomat.”

„Ezt a gyászt sem a szűkebb, sem pedig a tágabb környezetemben nem lehet(ett) megélni, az életem nehézségei, a vívódásaim, a kétségeim a külvilág számára sokszor nem hitelesek, értelmezhetetlenek, vagy megkérdőjelezhetőek.”

„Az iskolában, ahol oktató vagyok, második éve nincs igazgató. A kiírt pályázatra legutóbb nem jelentkezett senki. Kaptunk a hivatalból mégis valakit, aki igazgatói jogkörben eljáró igazgatóhelyettesként kezdett dolgozni nálunk, de az őszi szünet előtt ő is "lemondott". Két kolléga került ki szeptembertől a munkából tartós táppénzzel. Mindkettő indokolt. Egy harmadik kolléga már az előző tanév 2. félévében is azon volt. Mai hír: legfeljebb napjai vannak. 52 éves.

Mindannyian úgy is feltesszük a kérdést rendszeresen: meddig bírjuk lelkileg, meddig fizikailag? Mikor tudunk arra időt, energiát szánni, hogy valódi megoldást találjunk arra, hogy meglépjük a nagy váltást? Kibírjuk-e? Abba bírom hagyni? Egyáltalán mennyiben vagyok még az, akinek ismertem magam? Már rég alig van olyan, aki annak lát, aminek én magam tudtam.”

„Már vagy három éve vergődöm egy végeláthatatlannak tűnő gyászfolyamatban. Tudom, hogy döntenem kéne és szinte minden azt indokolja, hogy el kell engednem ezt a valamit, amit hivatásomnak érzek, ami táplálja a belső tüzem, képessé tesz megszállottan foglalkozni valamivel heteken át. Tudom, hogy most nem nekem áll a pálya.”

„A Státusztörvény alakulását döbbenettel és tiltakozással követtem végig. Mindvégig reménykedtem, bíztam abban, hogy ez nem fog megvalósulni. Tévedtem. Megalázó, méltatlan, elfogadhatatlan volt számomra ez az önkényes, szakmaiatlan, emberi jogokat semmibe vevő változtatás. Olyannyira megviselt mentálisan, hogy úgy éreztem választanom kell. Vagy magamat választom, vagy a közoktatást. Magamat választottam. Azt tudtam, hogy nem maradhatok, meg kell mentenem magam. Kiszállni ebből az oktatási rendszerből, minél messzebb kerülni tőle, hogy ne legyen hatalma felettem. Már nem tartott vissza az elhivatottság, a gyerekek, a szülők, a hallgatók, kollegák...semmi, amiért addig éltem. Sosem gondoltam volna, hogy valaha megtörténik ez velem. Odáig tudtam a történetet, hogy feladom a hivatásomat. Nem tudom mihez fogok kezdeni. 32 évig voltam óvónéni, nem tudom hogy kell nem annak lenni...”

„Aktivista lettem a munkahelyem megvédéséért, aminek most úgy tűnik, könnyen lehet az az eredménye, hogy a munkahelyemet elveszítem.”

„Meg kellett engednem magamnak a szabadságot, hogy csak akkor folytassam ezt a munkát, ha és amikor újra ugyanazt a lelkesedést érzem magamban iránta, mint a kezdetekkor. Ez viszont magával hozta annak a lehetőségét, hogy ez talán soha nem fog eljönni. Egy krízishelyzetben találtam magam, mert ekkor felmerült az a kérdés is bennem: ki vagyok a hivatásom nélkül?”

„Olyan szinten éreztem megalázva magam a státusz törvény kapcsán, hogy ha ember szeretnék maradni és tükörbe szeretnék nézni a jövőben, akkor csak ezt az egy választ láttam/látom elfogadhatónak a magam számára. Imádtam a munkám. (Furcsa róla múlt időben írni.) Gyógypedagógus vagyok, és a korai fejlesztés területén dolgoztam. Ez a terület a 0-4 éves kor közötti neuroatipikusan fejlődő gyerekekkel foglalkozik. Elvesztettem a gyermekeket, akikkel foglalkoztam, és akiktől én is sokat tanultam. Imádtam a folyamatot, ahogy elnyerem a bizalmukat. Az általa létrejövő biztonságos térben jól tudtunk együtt dolgozni. Elvesztettem a szakmai identitásomat...”

„Tanulj tinó ökör lesz belőled! Anyukám mindig ezt mondogatta gyermekkoromban. Az egész családban én vagyok az első diplomás, érettségije is csak egy rokonnak volt… Az még fáj, hogy az az óriási szakmai tudás, tapasztalat amire szert tettem a több, mint húsz évnyi múzeumi munkám során most elvész, nem tudom tovább hasznosítani. Anyukámnak igaza lett. Tanultam, hogy ökör legyen belőlem. Az lettem, igavonó, de szabadidővel, melegben, fizetésért.”

„Most még a tanárképzésben tanítok, szóval nem mentem nagyon messze, de egyrészt fájóan hiányoznak a kamaszok, elsírom magam egy középiskolába lépve, másrészt ugyanazok a dilemmák gyötörnek, mint előtte a közoktatásban: havi 250 ezerből nem lehet megélni, 5 helyen dolgozom, hogy egy hónapban kijöjjek, és megmérgezi a lelkesedésem, hogy szétszakadok. Nem tudom, meddig tudom még csinálni, napi szinten teszem fel magamnak a kérdést, hogy miért is?!... Már a tanár szakosoknak se tudom őszintén képviselni, hogy megéri ezt a szakot elvégezni…”

„Szép lassan idén nyáron értem el a mélypontra. Egy nemzetközileg is elismert művészettörténész kollégámnak, akinek nyolc éve támogatom a munkáját, amiatt hiúsult meg egy kiállítás-sorozata, mert polgármesterek, államtitkárok és múzeumigazgatók sakkjátszmájába keveredtünk. Szakmai szempontok el sem hangzottak fél éven keresztül. Úgy falták fel egymást és minket, hogy el sem tudtunk kezdeni dolgozni. Végül arra kellett rádöbbennünk, hogy ők így sem vesztettek. A közönség és mi viszont igen.”

Hogy lehet a jelentkezők közül, ilyen és ezekhez hasonló veszteségtörténetek között válogatni?