Bezárás

A felhívás és a social media

Október van, Dániában készül a Madár, Anette Asp Christensen alkotása. Hamarosan megérkezik. 

Közben dolgozunk a zárt drámacsoport felhívásán, majd azon, hogy minél több emberhez eljusson. Hogy mindenkihez eljusson, akinek ellehetetlenült a hivatása, vagy épp abban vergődik, hogy otthagyja-e a munkát, ami identitása része. Ráadásul – az én hibámból – kevés időnk marad rá.

A social media. A vezető okok között, amiért abbahagytam a társulatvezetést: amit azért kell tenni, hogy látható maradj. Ez radikálisan megváltozott az elmúlt 20 évben, rémisztő gyorsasággal.

Sokszor úgy érzem, egyáltalán nem szeretnék részt venni az online világban. Ez valóban azt jelentené, hogy akkor nem szeretnék részt venni a mában? Nem szeretem, hogy nem vagyok egy térben azzal, akihez beszélek. Nem szeretem, hogy ki van vonva az egészből az arc, a test, a szagok és hangok. Nem szeretem, ami ennek a következménye: hogy olyan könnyen lehet bármit bárhogy mondani, és hogy ennek bármekkora nézőközönsége lehet. Vicces, hogy mindezt egy blogban írom meg. Ki akarom próbálni, hogy legyőzöm a félelmemet.

Hitrendszerem lényegi eleme, hogy számítógép nélkül boldogabb lennék. Boldogabbak lennénk, mondom félve. Szoktam gondolni rá, hogy – ahogy nem lesz velünk lassan egyetlen Auschwitz-túlélő sem, ősszel Fahidi Éva is itt hagyott minket – nemsokára eltűnnek azok is, akik még éltek a számítógép nélküli világban. Utána már emléke sem lesz annak, kutatható sem lesz, hogy ez az egész hogyan változtatja meg az idegrendszerünket, az érzelmi életünket, a kapcsolódási képességünket.

Ha társulatod van, nem tudod kikerülni. Követelőzik a mindig éhes facebook, insta és egyebek, hogy a hatalmas zajt túlkiabáld, egyre többet és többet akar, tartalmat, lehetőleg vizuálisat, rövidet, mert már nem néznek hosszabbat végig, vicceset vagy megbotránkoztatót, mert már nem hat semmi. És ha nincs elég ember, aki reagál rád, a mindig változó, titkos algoritmus láthatatlanná tesz. Hogy őrzöd meg közben az igényességedet, az önazonosságodat, pláne úgy, hogy szeretnéd, ha ezt valaki más csinálná helyetted? Járom pávatáncomat. Nagy hátrányt okozott a Tünetnek, hogy olyan vezetője volt, aki sosem volt fenn semmilyen social media felületen.

És most újra belekormányoztam magam a helyzetbe, ahonnan menekültem. Mert szeretném, hogy eljusson az emberekhez a felhívás. Muszáj tehát valakit felvenni a lehetetlen feladatra.

Beindul a kommunikációs gépezet. Nem érünk el mindenkit, akit érint a téma, de az utolsó pillanatos jelentkezőkkel mégis többen vannak, mint amire számítottunk. Sokan segítenek a megosztásban – például Bán András (Halottnak a coach), vagy Szél Dávid (apapara) –, sokan válaszra sem méltatnak. Hiába az erőfeszítések, végül alig jelentkezik férfi. Egy nő, aki rendszeresen jár a reggeli tornámra, azt mondja: azokat a barátaimat, akik ebben a szituban vannak, keresd a kocsmában, vagy a temetőben. Így vagy úgy megbetegítik magukat. A mondata megüt, nekem is van érintett barátom. Kocsmában is, temetőben is. Hiába gondolom, hogy a hivatás vesztés fájdalma nem női téma, el kell fogadjam, hogy ma Magyarországon ez az általános trend, az lett volna meglepő, ha sok férfi jelentkezik.

Végül 30 jelentkezés érkezik, mi maximum 10 fős csoportban gondolkodunk. Mi alapján mondjunk az egyiknek igent, a másiknak nemet?