Bezárás

Fotó: Mezei Ildikó/ Taskovics Éva/Gálos Viktor
Premier: 2015. április 16. 19:00

Előadások:

2018. január 24. 19:00
Trafó Kortárs Művészetek Háza : 1094 Budapest, Budapest, Liliom u. 41.
Jegyár: 2000 FT
jegyvásárlás →
2018. május 22. 19:00
Trafó Kortárs Művészetek Háza : 1094 Budapest, Budapest, Liliom u. 41.
Jegyár: 2000 FT
jegyvásárlás →

Volt már veled olyan, hogy átvirrasztottál valakivel kettesben egy éjszakát, de nem történt „semmi” köztetek?

És reggelre mégis megváltozott bennetek a világ?

A rajzoló lány és a fiú újrateremti ezt az egymást-bámulós, álomszerű fura micsodát.

Az előadást Weöres Sándor címadó verse inspirálta. A látomásvers világa szabad, csapongó, szabálytalan, és mint Weöres költészete nagyon gyakran – korhatár nélküli. Az előadás ezt a nyelvezetet teremti újra a színpadon Mezei Ildikó és Taskovics Éva képzőművészek festményeivel, grafikáival és animációival.

Samu Bence 2007 óta fejleszti az Animata nevű software-t, mely életre tudja kelteni a színpadon rajzoló lány által létrehozott tárgyakat, figurákat. A kivetített világ és a táncosok egészen különös, szürreális viszonyba kerülnek ezáltal – a vonalak megszemélyesednek, interakcióba lépnek az élő szereplőkkel. Összemosódik a valóság és a képzelet, folyamatosan átírják egymást.


„Jön a söprőgép tompa morajjal,

mögötte a hajnal

fut lobogó szőke hajjal,

csörömpöl a reggel, száll a fény...

és az éji tág csodát,

ezt a fura micsodát

ketten láttuk:

te meg én.”


Tóth Gyula és Mogyoró Pál nevű nézőink személyi igazolványuk felmutatásával ingyen látogathatják az előadást.



Rendező-koreográfus: Szabó Réka

Rendező munkatársa: Czakó Máté

Szereplők és alkotótársak: Furulyás Dóra, Szász Dániel, Mezei Ildikó

Látvány/Visual design: Mezei Ildikó, Taskovics Éva, Samu Bence

Fény és tér: Szirtes Attila

Kosztüm: Szűcs Edit

Zeneszerző: G. Szabó Hunor

Zenészek: Csizmás András, Fenyvesi Márton, G. Szabó Hunor

Külön köszönet: Gőz Istvánnak

Támogatók: Emberi Erőforrások Minisztériuma, Nemzeti Kulturális Alap, Trafó Kortárs Művészetek Háza


Sajtó

Az éjszaka csodái - tánc, tüll, tablet
Szász Dani, a Tünet Együttes alapító táncosa az idei évad indulásakor, Az éjszaka csodái előadása előtt egy héttel lesérült, elszakadt a térszalagja. Eltelt több mint fél év, most visszatér, május 10-én már vele volt látható a Weöres Sándor verse inspirálta előadás a Trafóban. Danival a pályájáról, a Tünet Együttesről és a sérülésről beszélgetett Kmety-Molnár Györgyi. Legszívesebben azt kérném, hogy mutasd meg vagy egy mozdulattal, vagy egy egész mozdulatsorral, hogy hogyan kezdődött a táncos pályafutásod, mi volt eddig a legizgalmasabb benne, merre tartasz és mindez mit jelent neked. De sajnos sem leírni, sem lerajzolni nem tudnám, így kérlek, mesélj egy kicsit. Az eredeti életprogramomban nem szerepelt az, hogy én kortárs táncos legyek. Kamasz koromban a színház és a színészi pálya vonzott, de mint minden kamasz, én sem voltam biztos abban, hogy ez az utam. Éreztem, hogy lehet bennem tehetség, de nem voltam meggyőződve arról, hogy nekem mindenképpen ezzel kell foglalkoznom. Aztán később, 20-22 éves koromban találkoztam a kortárs tánccal. Korábban egyébként édesanyám törekedett arra, hogy egy-egy tánccsoportba benyomjon, de elmenekültem a lehetőség elől, mivel ezek leginkább musical tánccsoportok voltak. A prózai színház felé mi fordított, miért kezdett el érdekelni? Már általános iskolás koromtól kezdve azok a sikerélmények motiváltak, amelyeket a prózamondó versenyeken értem el. Irodalomból szerintem csak azért lettem ötös, mert versmondásért járt egy-egy ötös. A versenyekért járt, az ünnepélyeken való szereplésekért is járt, és úgy éreztem, mindez olyan, mint valami gázsi. Az előadóművészi pálya tehát már gyerekkoromtól kezdve izgatott, de akkor még nem gondoltam erre úgy, mint egy életpályára. Olyan 14-15 évesen egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy Dani, te nem akarsz színész lenni? Akkor és ott színt kellett valljak neki és magamnak is, hogy de, igen. Elkezdtem célzottabban ebbe az irányba menni, ekkor kerültem a 7 tükör stúdiószínházi csoporthoz, ami egy gyerekszínházból kinőtt, kallódó kamaszokból álló társaság volt. Leginkább prózai darabokat játszottunk, amikor megjelent Csabai Attila, aki próbahelyet keresett. A stúdiószínház vezetője pedig azt mondta neki, nálunk nyugodtan próbálhat, ha cserébe tart nekünk foglalkozásokat. Az első alkalomra ugyan elmentem, de az ajtóban visszafordultam. A másodikra már be is léptem az ajtón és nagyon-nagyon megtetszett, amit Attila csinált. Ő már akkor kortárs tánctechnikákkal dolgozott, ami számomra ugye teljesen ismeretlen volt. Egészen addig csak a balettról és a néptáncról alkotott kép élt a fejemben,és az, hogy guruljak, csússzak, másszak a földön, teljesen új értelmet adott ennek a táncnak. Volt egy meghatározó pillanat, amikor tudatosult benne, hogy ez az, amit szeretnél? Az egyik tréningen ért egy ilyen élmény, ami olyan volt, mint egy metamorfózis. Nem a fizikai igénybevételtől, hanem egy nagyon egyszerű mozdulat következtében egyszerűen módosult a tudatállapotom. Azt éreztem, hogy megváltozik a személyiségem vagy a személyiségem egy olyan szelete uralkodik el, ami ismeretlen számomra és ez sugárzik kifelé, sőt, az egész termet betölti. Mi volt a mozdulat? Kézből, fejből, lábból induló? Térdeltem a földön és a magasba kellett emelni a kezemet - ennek volt egy ritmusa, végül pedig a kéz visszacsapódott a földre. Emlékszem, hogy Attila ekkor kintről nézett minket, s miközben elkapott engem ez az érzés, rögtön jött is a visszajelzés a részéről. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy na ez az amivel én foglalkozni akarok. Amikor édesanyád próbált a tánc felé terelni, miért nem mozdult meg benned valami? Érdekes, hogy ő, mint egy jó édesanya látta, hogy a fiában a mozgásra való készség elég erős. Ennek voltak jelei, hiszen szertornáztam és versenyszerűen műugrottam, de talán akkor, amikor ő erősködött, a mozgás számomra csak a sporttal volt egyenlő. Mikor vált komollyá a kortárstánccal való kapcsolatod? Akkor, amikor Attila elkezdett társulatot építeni néhányunkból - ebben partnere volt még Ladjánszki Márti - és megszületett a KOMPmÁNIA társulat. Nagyon rövid időn belül szép pályát futottunk be, így mondhatom, hogy engem Attila képezett ki. Őt tekinted mesterednek? Van egyáltalán bárki, akire mesterként gondolsz? Nincs. Persze vannak jó páran, akiktől rengeteget tanultam, sőt, szinte mindenkitől, akivel eddig dolgoztam. De olyan mester, akinek teljesen odaadtam volna magam, nincs. Ha definiálnom kéne, mit jelent az, hogy mester, azt mondanám, hogy egy olyan ember, akinek a tudásában, erejében, lelkében feltétel nélkül bízom, hagyom, hogy engem vezessen és soha nem kérdőjelezem meg. Ezzel a meghatározással egyetértek, de azt hozzátenném, hogy amikor találkozol egy mesterrel, akkor nemcsak a táncban lesz mestered, hanem szinte mindenben, akkora hatást gyakorol rád az életvitele, a gondolkodása, a művészete - hiszen egy művész alkotásában tettenérhető a teljes lénye, a munka nemcsak a próbateremben zajlik. Tehát a szó szoros értelmében Attilát nem tudom mesternek nevezni, de az tény, hogy táncolni tőle tanultam, és arra is rájöttem, hogy ha nem vele találkozom, hanem más kortárs táncossal nem biztos, hogy ezt a pályát választom, mert nem minden stílus tetszik a műfajon belül. Mi motivált az elején? A sikerek. Volt olyan érzésem, hogy igen, én erre születtem, hiszen kezdetben annyira gyorsan jöttek a sikerélmények, nagy befektetések nélkül. És azt gondoltam, hogy ez később is így marad. Ezt ma már csak kezdeti, naiv, aranyos tévedésnek tartom. Neked, mint színpadi embernek mit jelent a bizalom? Azt hiszem nálam a bizalom alapvető. Mindent ebből indítok. Régen azt gondoltam, ha a bizalom egyszer megtörik, akkor annak a dolognak ott vége, mert nem lehet visszaépíteni. Ma már hinnem kell abban, hogy mégis lehetséges. A KOMPmÁNIA után merre mentél? Már az Attilával való munka idején is kaptam felkéréseket, ezért egyértelmű volt, hogy szabadúszó leszek. Nehéz volt elszakadni a KOMPmÁNIÁtól, de például Szabó Rékával - akivel akkor találkoztam először - megcsináltuk a Véletlen című előadást. Ekkor kezdtem már táncossá érni, a szakma is ekkor fedezett fel. Sokfelé dolgoztam és közben velem együtt nőtt fel egy generáció, akinek koreográfusi ambíciói is voltak, például Gergye Krisztián, Duda Éva és Pataki Klári, Hámor Jocó, akikkel szintén voltak közös munkáim. De az idősebb generáció képviselői, például Frenák Pál, Goda Gábor is hívtak dolgozni és több kőszínházi tánckaros munkát is vállaltam, ami nem az én világom, de sok hasznos dolgot tanultam általa. Benned soha nem volt koreográfusi ambíció? Nem. Én annyira szeretek magamon dolgozni, hogy sose gondoltam arra, hogy más embereket irányítsak. A Nem emlékszem, hogy így neveltek volna című Tünet Együttes előadásban el is hangzik részedről, hogy „Igazából mindig is magamba voltam szerelmes”. Így érthető... És akkor jött a Tünet? Igen, a Tünet a szabadúszó korszakban indult el. Elsőként volt a Véletlen, majd Hudi Lacival a Kárhozat kertje című előadás, ami aztán a Tünet Együttes fészke volt, Réti Annával, Gőz Istvánnal, Szabó Rékával, Kövesdi Lacival. Később velük együtt, Jarovinszkij Verával kiegészülve Réka megrendezte a Karc című előadást. Egy nagyon jó próbafolyamatre emlékszem és arra, hogy egy nagyon sikeres darab született. Veszprémben díjat is nyertünk, a szakma és a közönség szerette. Később aztán Réka elő is állt a társulat ötletével, de hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a csapat valóban társulattá formálódott. Mikor tudtad, hogy igen, ez már egy társulat? Talán a névadáshoz kötném a társulat megszületését, ahhoz, amikor Peer Krisztián szájából kiszaladt, hogy Tünet Együttes. Akkor már a harmadik darabra, a Szeánszra készültünk. Közben volt még a Buddha szomorú - akkor már lehetett érezni hogy aprénként haladunk, építkezünk. Belépett az életünkbe Paizs Dóra, mint menedzser, az ő érkezését is mérföldkőnek tartom a társulat életében, az ő munkájának köszönhetően egy egész struktúra kezdett kiépülni körénk. Mit jelent neked a Tünet? Mindent. Ez az a terep, ahol megtaláltam magam. Annak, hogy én megint a társulati lét mellett döntöttem az is az oka, hogy szabadúszóként nagyon fel lehet morzsolódni. Annak idején olyan voltam, mint egy kisiparos, aki a számlatömbjével rohangál és mindenféle munkát elvállal. A művészi szempontjaimat nem tudtam érvényesíteni, nem tudtam úgy fejlődni, ahogy szerettem volna, és ahhoz, hogy ez változzon kellett egy műhely. Ezt teremtette meg a Tünet Együttes ahol a színészi képességeimet is tudom fejleszteni. Ebben a csapatban egy totális előadóművészi minőséget lehet képviselni. Van kedvenc darabod? Volt: az Alibi. Ez volt az első darab, amiben a saját nevünkön szólítottuk egymást és a személyiségünkből fakadó problémákkal foglalkoztunk. Nekem ez nagyon izgalmas volt, ez az idézőjelbe tett civil jelenlét, amiben összesűrítve mi magunk jelenünk meg. Valami nagyon összeért, ami annak idején a Karcból elindult. Szeretem azt is, hogy a Tünetben nem bábként használnak minket, hanem kreatívan vehetünk részt az alkotásban, így mindenki a sajátjának érzi az előadásokat. Nem kérdés, hogy 100%-os akarok lenni a színpadon. Soha nem inogtál meg? Dehogynem. Ilyen hosszú idő alatt, akármennyire jól érzed magad valahol, jönnek az elfáradások, a kérdések, hogy biztos, hogy ezt kéne még tovább csinálni... Szeptemberben volt egy baleseted. Mit okozott benned akkor? A térdszalagszakadás olyan súlyú élményem, mint az, amikor először táncoltam. Olyan, mint egy újabb tudatmódosulás. Már kezdtem elveszteni a hitemet a mozgásban, kezdtem elfáradni és épp szerettem volna visszagyúrni magam, amikor megtörtént a szakadás. Korábban a capoeira egészítette ki a táncot, most pedig a parkour nevű mozgásforma foglalkoztatott, azt éreztem segít is visszaadni valamit a hitemből, de túl gyorsan és agresszívan akartam eredményt elérni.100%-os akarok lenni a színpadon. Amikor megtörtént az a rossz ugrás, mi járt a fejedben? Azonnal tudtam, hogy nagy a baj. Olyasmit éreztem, amit korábban soha, egy olyan részem mondta fel a szolgálatot, amit sérthetetlennek hittem. A fájdalom mellett a pánik is elöntött. Talán a pályám legelején volt egy vállficamom, ami szintén azért történt, mert azt gondoltam, mindent rögtön meg tudok csinálni. Meg kellett értenem, hogy a fölépülésen át fogok visszatalálni a tánchoz. Itt vagy a folyamat végén... Nem, még nincs vége. A visszatérés kezdetén vagyok. Most jön a következő fázis. Kemény fizikai munka magam visszahozni. Száraz, aprólékos munka, amit soha nem vettem komolyan és nem is tudtam elviselni. Ahogy meséltem, az egész pályám gyors sikerekkel indult, ezért is kondicionálódott bennem a türelmetlenség. Türelmet kellett tanulnod? Biztos. Ráadásul túl a negyvenen még többet. A sérülés arra is rámutatott, hogy nagyon odafigyelve kell dolgoznom, félre kell tennem például a versenyhelyzeteket és hogy újraépülni jó dolog, mind fizikai, mind mentális szinten. Megtapasztaltam az aprólékos munka örömét is, ez nem arról szól, hogy miközben dolgozom, élvezem, hanem arról, hogy a munkával eredményt érek el. Rövid vagy hosszú fél év áll mögötted? Visszanézve rövid, benne lenni hosszú. Akkor volt igazán hosszú, amikor még nem tudtam elfogadni a helyzetet, és nem láttam mit tanulhatok belőle. Mindeközben a társulat nem hagyott cserben, de természetesen élte tovább az életét, ezúttal nélkülem. Jön Az éjszaka csodái, amibe visszaállsz. Ezzel kapcsolatban mi van benned? Stessz és félelem, ami szükséges is a munkához. Érzem, hogy a próbák segítenek az állapotomon, de közben tudom, hogy nem szabad elragadtatnom magam, mert az végzetes lehet. Nehéz, mert érzem a fejlődést, érzem, hogy egyre több mindent tudok megcsinálni, mégis vissza kell húznom a gyeplőt. Az előadás mindig más állapotba hozza az embert, amit most kontrollálnom kell. Biztonságban szeretném tudni magam, miközben maximálisat szeretnék nyújtani. Mindenesetre bizakodó vagyok, még az is lehet, hogy a rehabilitáció az egész előadóművészi pályámat új szintre tudja emelni. Milyen jövőképet látsz magad előtt? Egyelőre csak azt tudom, hogy ha meg tudom ragadni ezt a lehetőséget, akkor addig táncolok, amíg bele nem rokkanok. Persze ez a pillanat még várat magára, de most már tisztában vagyok azzal, hogy egyszer eljön. Próbálom ezt a pillanatot egyre jobban kitolni.