Sajtó

A Tünet Együttes 2010 nyarán a legkisebbeket és szüleiket hívta táncba a Bébi Kontakt program keretében a Millenáris parkjában, március 12-én a három évnél idősebb gyerekeket várják a Padláson, a zenés-táncos Kucokban. Anyu és Apu ezúttal is a kis „lidércvadászok” fegyverhordozójául szegődhet. A programot a Millenrás Big Bang Fesztivalja keretein belül rendezik meg.

Úgy érzem, megvezettek. Egy gondosan felépített stratégiával, termékként eladott előadásra váltottam jegyet, de a Propaganda! (azt játssza, hogy) harcosan elveti a propaganda hagyományos eszközeit, ellene tüntet. Amilyen frappáns a pr-ja, annyira félresikerült az előadás.

Égszínkék, szlogen-szónok párnák csatája, kitűzők, plakátok, installációk, blog és egy kirakat a metróban. Ez előzte meg, a fél órás „Elnézést!” rebegő dömping pedig megutózta a Tünet Együttes és a holland-osztrák united sorry közös produkcióját, a Propagandát. A köztes részben a bogárültetvényes alkotók azon törték magukat (mondhatni lassan, de biztosan), hogy hétköznapjaink elfeledett, szemfényvesztésektől és előítéletektől mentes, anti-autokrata Csodaországába kalauzoljanak.

Megannyi, szimpatikus hozzávaló és szimpatikus résztvevők, jelentékeny promóciós tevékenység, bőséges háttérinfó, s a „lassú színház”, mint kulcsfogalom. A holland- osztrák rendezőpárossal dolgozó Tünet Együttes bemutatóján azonban azért szorítok, hogy ébredjen fel valaki: én (mi) a nézőtéren, vagy ők a színpadon.

Felgyorsult világunkban a túlpörgés, túlhajszoltság, kiégés elleni reakcióként az egyik mozgalom a lassú életet hirdeti (slow life). Lassú élet, lassú város, lassú étkezés, lassú szex, e gondolatmenet mentén hamar eljutunk a lassú színházig is. Ez miért is érdekes nekünk? Mert a united sorry és a Tünet Együttes legújabb közös darabjukban a lassú színházzal kísérleteznek. És azt kell mondjam, hogy nem is rosszul! Sőt mi több, nekem is felettébb ügyesen sikerült adoptálnom a lassú élet szellemiségét, ha azt nézzük, hogy több, mint két hét telt el azóta, hogy a darabot láttam, és csak most írok róla.

A Trafó feketére sötétült hatalmas játékterében szétszórt tárgyak látványa fogadja a nézőt, egy szék a fal mellett, egy zongora, mikrofonállványok, párnák és zeneeszközök, amelyek egymással semmiféle viszonyban nem állnak, így nem is mondanak semmit sem, de valahogy mégis keltenek valamiféle izgatott igényt a játszókra, hogy jöjjenek végre, akik majd rendet tesznek ezen a rendetlen színpadon. És a játszók hosszan kitartott szünetek után, egyenként meg is érkeznek, ketten futómozdulatba kezdenek, amelynek egy üteme hosszú percekig tart, egy harmadik játszó közben férfitagként mikrofont meredeztet elő nadrágjából, amelybe egy negyedik angolul reppeli bele a 18-as karikát, míg a mikrofont meresztő ugyanezt megteszi magyarul, közben orgazmust imitál. Néhány mikrofon helyet talál, de zömmel csak a játszók vonulnak fel idegtépő lassúsággal. Megtudhatjuk, hogy a Szabad beszéd meghalt, kimúlt, vége, megölte a Propaganda, ezt jelelendő egy moccanatlan női testet is látunk, és egyfajta politikai, kultúrpolitikai közbeszédet vélünk hallani. Világos, aktuális, és erősen közhelyszagú igazságot, miszerint veszélyben van a szólásszabadság.