Sajtó

"Érezzék jól magukat, mi pedig tovább dolgozunk!" - intézi maliciózus szavait Kövesdi László a kacagó nagyérdeműhöz. A nevető ember fehér holló a hazai táncelőadásokon, ahol tombol a magyar sanyar, a fojtogató belterj és a kulisszahasogató giccs, pátosz.

Szabó Réka legutóbbi bemutatója újabb állomást jelent azon az úton, amelyen az alkotó a Véletlen óta jár. Az egykori kortárs táncos (végzettsége szerint matematikus) sajátos egyensúlyt keres a tánc és a színház között. Az Alibi egyik „kalapba" sem illik igazán bele, bár mindegyik jellegzetességeit hordozza.

Egy kivételesen fantáziadús és összetett darabról van szó. Olyannyira, hogy a bőség zavarával küszködik, aki le akarja írni az előadást.

Két beteg függőlegesen kezelve. Egy kicsi meg egy nagy. Egy szikár és egy virulens. Egy jobb hangú és egy rosszabb hangú. Egy mozgékony és egy kevésbé izgő.

A Priznicben nincs tánc, még mozgás is alig, mert az előadás két szereplője végig fekszik. Igaz, függőlegesen, mert kórházi ágyuk a falon nyugszik, ebből következik az is, hogy amikor a két beteg felül, a valóságban előrehajol. Ezzel el is érkeztünk a darab egyik alapkérdéséhez: mi a valóság? Pontosabban: hol húzódik a határa?

Csak azt tudod beszívni, amit előzőleg kifújtam. Ez a törvény az aritmiás szívek klubjának kohéziós ereje.